Kötőszó

Még a járvány előtt kezdtem el gondolkodni rajta, mi indíthat valakit arra, hogy a gyülekezet közösségéhez csatlakozzon, és mi akadályozhat meg ebben embereket.

Szerző: Füller Tímea | Fotó: ekd.de

Természetesen rá lehetne fogni a lelkészekre meg a hívőkre úgy általában, hogy az életük nem annyira tökéletes, ahogyan azt elvárnák az emberek. De az az igazság, hogy ha, mondjuk, a helyi fogorvos nem jön be valakinek, akkor esze ágában sincs emiatt fájó foggal tovább élni. Egyszerűen addig megy, míg nem talál egy neki megfelelő doktort, aki segít rajta. Tehát ha valaki nem a helyi gyülekezethez csatlakozik, azt meg lehet magyarázni, de ha sehova sem, akkor abban bizony az illető maga a felelős.

Többféle fórumon tettem fel a kérdést az ország különböző pontjain élő, mindenféle felekezethez tartozó embereknek: „Miért járok templomba/gyülekezetbe/ istentiszteletre?” És mellé tettem az árulkodó másikat is: „Miért nem járok…?” A kérdőíves válaszok lazán odadobottra sikerültek, így személyesebbre váltottam. Több felekezet különböző alkalmain feltettem a két kérdést a résztvevőknek, és azt kértem, hogy kézzel írják le, amit gondolnak erről. És ez már igazán tanulságosra sikerült.

Miért nem járok? Lássuk hát az okokat!

„Mert fáradt vagyok hozzá.” „Pihenésre van szükségem.” „Legalább vasárnap addig akarok aludni, ameddig bírok.” „Nincs kedvem.” „Unalmas.”

Ezek a válaszok érkeztek be. Ki-ki vonja le a neki tetsző következtetést. És íme a másik kérdésre adott válaszok sora. Miért járok?

„Mert szükségem van rá.” „Mert Isten nélkül semmi vagyok.” „Mert szeretnék találkozni az Úrral és a testvérekkel.” „Egymás hite által épülünk.” „Megszentelem az ünnepnapot.” „Keresem az Urat.” És végül a kedvencem: „Tudja a csuda.”

Ebben sok minden benne volt, amit én magam is érzek, látok, tudok. Hogy persze, nem tökéletes a közösség, de én se vagyok az. Majd csak kipótoljuk egymás hiányosságait, a végén meg a maradékot hozzáteszi az Úristen. Nagyjából olyan ez, mint a szeretet. Ha van, nemigen tudnánk megmondani, pontosan miért is van.

A két kérdés mellé a járványos idők óta odakerülhetne újabban még egy: „Miért járok/nem járok személyesen jelenléti alkalmakra?” Nem tudom, hányan válaszolnának, és mit mondanának. Mert valóban nagyon kényelmes otthon igehirdetést hallgatni, teszem azt, vasalás vagy ebédfőzés közben, de biztosan nem pótolja a közösséget. Túl steril és szenvtelen ahhoz, hogy formáljon. Talán ez is úgy működik, ahogyan a vicc tartja: imádság közben nem illik pipázni, de pipázás közben nem bűn imádkozni.

Ha odaszánom az időm, a teljes figyelmem, az egészen más. Nem csak igehallgatás, hanem Krisztus testének közössége is. Hús-vér emberek közötti találkozás is, akik mind megpróbálják a hétköznapokban keresni az Urat, és a bennük lakó darabnyi Isten Lelkét vasárnaponta összehordják a gyülekezetbe. Így valahogy nagyobbat tapasztalhatnak meg belőle együtt, egymáson keresztül.

És ami másképp nem tapasztalható: ott van a fájós lábú X. néni, akiért imádkozott a családunk a héten, meg Z. bácsi, aki rendszerint már elszundít az istentisztelet alatt, de azért hűségesen jön, mert számít neki, hogy ott legyen. Valaki megkérdezi, hogy vagyunk, más elmeséli az örömét, bánatát, gondját. Együtt énekelünk, az is tanít, eligazít bennünket. Ha van kedvem imádkozni, ha nincs, közösen biztosan fogunk. Valahogy nagyobb melegség, személyesebb találkozások és áldottabb közösség élhető meg így, mint „csak úgy fél füllel”.

És ha már a példálódzásnál tartunk: filmet is lehet nézni vasalás közben, meg-megszakítva egy-egy telefonnal vagy étkezéssel. Meg lehet úgy is, hogy beül érte az ember egy moziba valakivel, aki fontos neki, és addig csak arra figyelnek, aztán még beszélgetnek is róla. Hát ez a különbség.