Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Optimizmus vs. pesszimizmus

„Optimista lennék? Egyáltalán mit jelent annak lenni? A kifejezés a latin optimus szóból – a jelentése: legjobb – származik. Vagyis optimista az, aki mindig a legjobbat hiszi, aki úgy gondolja, minden a legjobb felé halad. Ez lennék én? Hát nem tudom.”

Szerző: Hegedűs Attila | Fotó: Unspalsh.com
nathan-dumlao-l86vy42tb-w-unsplash.jpg

„A tanár úr hogy tud mindig ilyen optimista lenni?” – kérdezett rám őszinte kíváncsisággal az óra közepén egy diákom. Megakadtam, hirtelen nem tudtam mit válaszolni. Emlékeim szerint épp a harmadik parancsolatról beszéltem, arról, hogy a kétnapos hétvége talán arra lenne jó, hogy egy nap alatt elvégezzük a feladatainkat – készülés hétfőre, elmaradt házimunka –, és egy napot a tudatos kikapcsolódásra, semmittevésre szánhatnánk, amikor nem hajtunk, hanem csak hagyjuk, tudatosítjuk és élvezzük, hogy Isten vigyáz ránk. Nem mintha én így élnék, de ki lehetne próbálni. No, ekkor hangzott el az idézett mondat.

Elgondolkodtam: tényleg optimista lennék? Egyáltalán mit jelent annak lenni? A kifejezés a latin optimus szóból – a jelentése „legjobb” – származik. Vagyis optimista az, aki mindig a legjobbat hiszi, aki úgy gondolja, minden a legjobb felé halad. Ez lennék én? Hát nem tudom.

Nem a pesszimizmusra! 

Egy biztos, az ellentéte nem vagyok. Olyan, aki mindig rosszra számít. Ezt már régen tudatosan elhatároztam, és azóta hangoztatom: soha nem leszek hajlandó úgy nézni a világra, hogy régen jobb volt, hogy minden a romlás felé halad. Szinte monomániásan mondok ellene mindenkinek, aki azon panaszkodik, hogy „bezzeg régen”…

Természetesen látom, hogy a világ nem olyan, mint harminc-egypár éve, az én ifjúságom idején, és látom azoknak az éveknek az értékeit, de egy szóval sem mondom, hogy a mostani élet rosszabb lenne, csak azt mondom, hogy más. Különben is, akik a régiek nagyságát emlegetik, azok közül ki merné azt is mondani, hogy „én magam is rosszabb, gyengébb hitványabb ember vagyok, mint a régiek”? Vagy a világ romlása megáll az én határaimnál? Néha, amikor valaki belelovalja magát a témába, hogy „régen minden jobb volt”, kibújik belőlem a kisördög, és közbevágok: „Nem igaz, én például most vagyok jobb.” Ez a mondat általában véget is vet a beszélgetésnek.

Ettől függetlenül is be kell vallanom valamit: ha valaki elkezd nekem panaszkodni, ecseteli, hogy minden rossz, minden a pusztulás felé halad, hogy vacakok a politikusok, az orvosok, a tanárok, a papok, a diákok, a… mindegy, bármivel lehet folytatni a sort; szóval, ilyenkor lebénulok. Lebutulok, nem tudok hozzászólni. Mert azt érzem, hogy ez iszonyú unalmas, lapos, érdektelen, agyzsibbasztó és fárasztó, lukas duma. Ráadásul aki mondja, azt várja, hogy elismerően bólogassak hozzá: igen, igazad van, hogy megmondtad a tuti frankót. Hát nem.

Tudom én, hogy sok igazság van szavaikban. A problémák tényleg léteznek. De soha nem vettem észre, hogy az ő panaszkodásuk, a világgal szembeni elégedetlenségük miatt jobb lenne a világ. Az általuk felismert problémák a fájdalmas arcú panaszkodástól nem szűnnek meg, ráadásul ezek az emberek megsavanyítják maguk körül a világot, azt az életörömet is megfojtják, amitől szebb lehetne.

Van egy mondás: jobb félni, mint megijedni. Egyre kevésbé hiszem, hogy így lenne. Nem akarok állandóan félni, mindig a rosszra számítani – és ezzel elvesztegetni az időmet. Jobb inkább reménykedni és időnként megijedni, rádöbbenni, hogy fordulhatnak rossz felé is a dolgok. Tudni kell, hogy van árnyékos része az életnek, de merjünk örülni annak, ha éppen süt a nap!

Nem a hurráoptimizmusra!  

És eközben pontosan tudom, hogy valóban sok minden rossz irányba megy, a klímaváltozás, az oktatási rendszer, az infláció… Az, hogy elutasítom a keserűséget, nem jelenti azt, hogy vak lennék. Nem vagyok operettoptimista.

Magát a műfajt sem szeretem túlságosan, de egyszer egy operett-előadás kapcsán lemértük: két és fél órás feszültség után hirtelen jött a nagy feloldás, amikor a szereplők ismét egymás karjába dőltek, mindenki megbocsátott mindenkinek – és harmincöt másodperc (!) múlva jött a finálé, a boldog befejezés, a happy end. Hát ez az, amiben én sem hiszek: hogy a dolgok így végződnek, ilyen boldogan. Nem hiszek abban, hogy a végén minden tönkremegy. És abban sem, hogy a végén minden szép és jó lesz.

Igen a reményre!  

Akkor miben hiszek? A reményben. Mel Gibson A passió című filmje sok kérdést hagyott bennem, de a zárójelenete zseniá­lis: a feltámadott Krisztus megfürdeti az arcát a felkelő nap fényében, majd feláll, és kimegy a képből. És vége a filmnek. Zseniális! Újra elindul. Hogy hova, merre? Az a filmből nem derül ki. A folytatást csak mi ismerjük: találkozás a tanítványokkal, mennybemenetel, pünkösd, a gyülekezet születése, az egyháztörténet annak árnyaival és fényeivel – egészen 2023-ig. És Lovasi András szavaival élve: idáig tudom a történetet.

Megy tovább, és magában hordja a lehetőséget, a reménységet. Soha nincs vége! Soha nem mondhatod, hogy egyszer és mindenkorra elvégeztetett – ezt egyedül Jézus mondhatta a kereszten, és vita van arról, hogy miről beszélt: saját életéről vagy a megváltásról. Szerintem ez utóbbiról.

A megváltás megtörtént. Minden más mozgásban van, és magában hordja a változás esélyét. Nem a happy endben hiszek, hanem abban, hogy mindig van utána: sikertelen dolgozat, elromolni tűnő házasság, rosszul sikerült imádság, elrontott kapcsolat Istennel, embertársaimmal vagy önmagammal… Soha nincs vége! A hurráoptimizmus és a búskomor jövőkép egyaránt unalmas – a reménység az igazán izgalmas!

Mondjuk ki őszintén: én nagyon kíváncsi ember vagyok. Bármit látok, mindig azt kérdem, mint egy kisgyerek: utána mi lesz?, és nem fogadom el se a tökéletesen fekete, se a tökéletesen fehér választ – az élet mozgása érdekel, nem a végső, mozdulatlan állapota.

A kezdő történethez visszanyúlva: természetesen nem tudom magamról elmondani, hogy sikerül megtartanom a harmadik parancsolatot. De minden eljövő vasárnap lehetőség: talán most! És így vagyok mindegyik parancsolattal: egyikben sem vagyok tökéletes, de minden nap reménység arra, hátha ma sikerül tisztelni a szüleimet, nem kívánni senkit a halálba, jobban szeretni a feleségemet, nem kívánni mások pénzét… Van rá egy napom, amelyet úgy hívnak: éppen ma.

És mindezt abban a tudatban, hogy az az egyszeri „elvégeztetett” ott a Golgotán már elhangzott. Természetesen elkeserít, ha nem sikerül, ha kudarcot vallok. Nyomasztó élmény saját magam és a világ töredékességével szembesülni. De zsigereimbe az van beleitatva, hogy holnap újra próbálkozhatok, próbálkozhatunk. Hogy nincs végleg elveszett játszma.

Hogy milyen lesz a dolgok legvége, azt nem tudom. Tisztában vagyok vele, hogy nekem is lesz egyszer legvége, és ennek a világnak is. Nem vagyok vak. De Jézus maga is figyelmeztet, hogy ne ezt firtassuk: „…sem a napot, sem az órát nem tudjátok!” (Mt 25,13) Ne emiatt görcsöljetek! Eljön az amúgy is a maga idejében. Az én kérdésem az, hogy addig mi lesz.

Luthernek tulajdonítják a mondatot, mely szerint „ha tudnám is, hogy holnap vége a világnak, azért ma még ültetnék egy almafát”. Ami az én olvasatomban azt jelenti, hogy nem érdekel, nem rám tartozik a holnap – rám az tartozik, hogy a mai napot éljem meg lehetőségként. És a véget, a lezárást helyezzem annak a szerető Istennek a kezébe, bízzam rá arra, akitől mindent kaptam. Ott sokkal jobb helyen van, mint az enyémben.

Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2023. április 30–május 7–i 88. évfolyam 17–18. számában jelent meg. Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr5618121866

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása