Kötőszó

Megbecsüljük-e a tudást átadókat? Megbecsüljük-e lehetőségeinket? Van-e becsülete a tudásnak most, 2022 őszén Magyarországon? Mert a cél közös: a minél magasabb fokú tudás átadása-megszerzése és a jövő építése.

Szerző: Homoki Pál

„Ti nem akartok semmi rosszat,
Isten a tanútok reá.
De nincsen, aki köztetek
E szent harcot ne állaná.
Ehhez Isten mindannyitoknak
Vitathatatlan jogot ád:
Ne hagyjátok a templomot,
A templomot s az iskolát!”

Reményik Sándor Templom és iskola című verse sokunk fülében ismerősen cseng. A kiállásról, a megmaradásról, az Istenbe kapaszkodó hitről, a múltról és még inkább a jövőről szól ez a korokon átívelő költemény.

Pattanásig feszült társadalmunk: Európa-szerte és azon belül hazánkban is számtalan család tapasztalja meg a hirtelen egekbe szökő élelmiszer- és rezsiárakon keresztül az egzisztenciális bizonytalanságot, és félünk a háborútól, a vírustól, a megélhetési gondoktól, sorsunk rosszabbra fordulásától, és egyetlen szikra elég, hogy egymásnak feszüljünk. 

A keresztény ember ilyen helyzetben egyetlen dolgot tehet: békít. Közvetít és békít.

Az utóbbi napokban egyszerre lehettünk tanúi állami és egyházi fenntartású iskolákban a magyar közoktatás helyzetét bemutató figyelemfelhívó tüntetéseknek, élőláncoknak, polgári engedetlenségnek, egyre radikálisabb megnyilvánulásoknak és az azokra adott kormányzati válaszoknak. Az álláspontok egyelőre nem közelednek, bár közelednének. Mindkét oldalról repkednek a levegőben az arcpirító címkék, hallunk lógós diákokról, politikai agitátor tanárokról meg agresszív, dilettáns oktatási kormányzatról.

Miközben a cél közös.

Minden kor minden kormánya tisztában van vele, hogy amikor az oktatásra költ, a jövőt építi, és nem lehet egészséges, haladó társadalom, egészséges és haladó nemzet jövőépítő, tudással felvértezett fiatalság nélkül, akiket minden időben a jelenkor pedagógusai képeznek a jövőnek.

A felvilágosodást megelőző 16. században a reformátor Luther Márton számtalan helyen hangsúlyozza az oktatás fontosságát. Luther nem csupán az irodalmi német nyelv megteremtője lett bibliafordításával, hanem páratlan jelentőségű népművelő is az általa írott Kis kátéval, amelyből a családfők, az édesapák nap mint nap taníthatták házuk népét. Mindezt a középkori viszonyok közepette, amikor a járványok, a nem létező közbiztonság, a török fenyegetettség, a babonaság, a vajákosság, a gazdátlanul dúló zsoldos csapatok uralták az európai, azon belül a német társadalmat. A Kis káté megjelenésével egy egész nemzet kezdett el olvasni, következésképp értelmezni is azt, amit olvas, ezáltal pedig egy egész nemzet emelkedhetett ki lépésről lépésre a tudatlanságból, a babonaságból és a műveletlenségből. Mindemellett számtalan helyen, de különösképp az Asztali beszélgetések című kötetben és A gyermekek iskoláztatása című röpiratában találkozhatunk Luthernek az oktatás fontosságát hangsúlyozó kijelentéseivel. Jó szívvel ajánlom elolvasni Csepregi Zoltánnak az Evangélikus Nevelés 14. számában megjelent összefoglalását azokról a passzusokról, ahol az iskolák fontosságáról és a tudás megbecsüléséről ír a reformátor. „Ha az iskolák gyarapodnak, akkor jól áll a dolgunk, és az egyház derekasan megállja a helyét, persze ha tiszta a tanítás. Hiába adjátok meg nekünk a »doktor« és a »magiszter« címet, akkor is a kisiskolások meg a nagydiákok az egyház vetőmagja és forrása. Amikor majd meghalunk, honnét jönnének újabbak, akik a helyünkbe lépnek, hacsak nem az iskolákból?”

Időközben eltelt ötszáz év, és a jelenben – globálisan – is az oktatás az a kitörési pont, amely akár a legmélyebb nyomorból jőve bárkit naggyá tehet és kiemelhet. Egyéni és nemzetgazdasági szinten is a létező legjobb befektetés minden időben. Ezt látjuk nap mint nap a harmadik világ nyomortelepeiről kijutó, esélyt kapó fiatalokon vagy az afrikai kis falusi iskolákban, ahol még ma is naponta kilométereket gyalogolnak az iskolás gyerekek, dacolva a vadállatokkal, az időjárással, miközben egy-egy család ottani mércével mérve nagyon súlyos összegeket fizet tandíjként a tudásért. Aki oktatáshoz jut, aki tudást szerez, az esélyt szerez, és egy életre előnyhöz jut.

Ugyanezt mutatják a történelmi példák is már nem az egyén, hanem egy-egy nemzet sorsán keresztül. A cári Oroszország által megszállt és elnyomott finn nép hosszú időn keresztül nemzeti önrendelkezésének legalapvetőbb sejtjét találta meg iskolarendszerének csiszolásában. Majd a felvilágosult, pallérozott tudós főktől jutott el az önálló államig, jelenleg pedig a világ egyik legelismertebb és legjobb oktatási rendszerével rendelkezik, ami visszatükröződik az ország gazdaság teljesítményén és a finn jóléti államon. 

Saját történelmünkből pedig jól tudjuk, hogy a trianoni katasztrófát kényszerűen elhordozó magyarság, elveszítve területeinek, népességének, ásványkincseinek, kereskedelmi kapacitásának, iparának, vasútvonalainak stb. nagy részét, a revizionista gondolaton túl egyetlen kitörési pontot talált: ha a tudásba fektet. Gróf Klebelsberg Kuno neve a magyar oktatás aranykorát idézi fel az országos iskolahálózat kiépítésével, a kis tanyasi iskolákkal, a tanítóképzőkkel, a kor mércéjével mérve egyedülálló felzárkóztatási programokkal és az elit gimnáziumokkal is, például a fasori evangélikus gimnáziummal, amely számtalan Nobel-díjast adott a világnak.

Ma, amikor egymásnak feszülünk, és véleményt alkotunk, és felsorakozunk egyik vagy másik oldal mellett, két kérdést kell feltennünk mindannyiunknak: Megbecsüljük-e a tudást átadókat? Megbecsüljük-e lehetőségeinket? Mert lehetőségeink még mindig vannak, ha úgy érezzük is, hogy szűkülnek. Másrészt a pedagógustársadalom széles körű elöregedése és a pályaválasztó fiatalok körében a pedagóguspálya iránti drasztikusan csökkenő érdeklődés, az utánpótlás hiánya elég egyértelmű visszajelzés a megbecsültséget illetően. Összességében mi, a számarányainkhoz viszonyítva százalékosan a világnak legtöbb Nobel-díjast adó nemzet, megbecsüljük-e magát a tudást? Van-e becsülete a tudásnak most, 2022 őszén Magyarországon? Esetleg sokkal többre tartjuk az ügyességet (az ügyeskedést), a kapcsolatokat, a puszta anyagiakat, a celebkövetést, a testkultuszt és még számtalan más egyebet, mint a jól képzett, kiművelt emberfőt.

Legyünk őszinték és önkritikusak, összességében szorul felülvizsgálatra társadalmi értékrendünk. Mégis a gyermek, az unoka jövője mindenki számára fontos. Az embereket nagyon is érdekli, hogy ki, hogyan és mire neveli őket, különösképp most, amikor már kisóvodás korban a legalapvetőbb viselkedési mintákat is intézményi keretek között adják át. Amit korábban a családban tanultak meg a gyerekek, az most az óvodára, az óvónőre hárul, amit pedig az óvodában sajátítottak el, azt most az alsós tanító néniknek kell átadniuk. A digitális eszközök nagyon kis korban történő korlátlan használata, a kiugróan magas csonka családok aránya, az édesanyák munkaerőpiacra történő minél hamarabb való visszatérése és számtalan egyéb tényező arra mutat, hogy különösen erős oktatásra van szükségünk a jelenben, mert enélkül lemaradunk, és már alapból hátránnyal indulunk a világ más részeihez képest.

Ezért párbeszédre van szükség. Megbocsátó szeretetre, kérésre és meghallgatásra, mert az elszabaduló indulatok és az erő nyelve helyett egyes-egyedül egymás meghallgatása és a valós párbeszéd az, ami előremutat mindkét irányból ebben a már kialakult, de még kialakulófélben lévő krízisben. Hiszen nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a cél közös a minél magasabb fokú tudás átadása és megszerzése – a jövő építése.

Egy ilyen célért pedig érdemes és kell is mindannyiunknak összefognunk.

Borítókép: Unsplash.com/Tim Mossholder