Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

A biztonságért nem kell odaadni a szabadságot

Kutatások bizonyítják, hogy a fizikai létfenntartás után a biztonság a legfontosabb számunkra. A szabadságot közben olyan luxuscikknek tekintik, amelyet csak a gazdagok és a hatalmasok engedhetnek meg maguknak. És persze a naiv fiatalok álmodoznak róla, de hát mit is tudhatnak ők a valódi életről? A szabadság ráadásul könnyen anarchiává válik – és akkor máris veszélybe kerül a (második) legfontosabb, a biztonság. Mind bizonytalanabbá váló világunkban egyre több szó esik arról, hogy egyéni és társadalmi életünkben is vissza kell vennünk az egy emberöltővel ezelőtt kivívott szabadságból, hogy biztonságban élhessünk. Nem magyar sajátosságról beszélünk, a magát valaha „szabad világnak” nevező Nyugat is inkább a biztonságot választja, a valóságos és virtuális környezetét minden erejével „safety place”-szé igyekszik alakítani. Kertész Botond nyári élménybeszámolója.

Szerző: Kertész Botond

rhys-moult-l7qsnnpwjvw-unsplash.jpg

Július első hetében olyan helyen voltam szabadságon, ahol újra átélhettük a nagybetűs Szabadságot. Ehhez el kellett mennem a Szigetközbe, ahol az Isten alkotta (és emberi igyekezettel fenntartott) szabad természet csodáival találkozhattam nap mint nap. Kenuban evezve mindennap érezhettük, hogy itt a víz, a szél, az erdő – illetve azok teremtője – az úr. Árral szemben küzdve vagy sodrásokon átevezve (esetenként beborulva) nemcsak a hétköznapok kényelmét, de részben a biztonságát is fel kellett adni.

Hogy a biztonságot mégis megtaláljuk, ahhoz a bizalomra kellett hagyatkoznunk. Kiváló túravezetőink mindig tudták, meddig mehetünk el, mi pedig megbízhattunk abban, hogy legfeljebb néhány horzsolás árán túlélhetjük azokat a helyzeteket, amelyekbe magunktól eszünk ágában sem lett volna belemenni. Kanyargós és sodrós mellékágakon végigevezni, az Öreg-Duna sodrásával és a széllel szemben menni, fára függesztett majomhintáról vagy híd korlátjáról vízbe ugrani, örvénylő zuhatagon mentőmellényben lesiklani az elmúlt harminc évben magamtól nem jutott volna eszembe. Köszönöm Pistinek, Robinak, Tomónak és Sipinek, hogy bátorítottak a szabadságra, és egyszerre meg is adták hozzá a biztonságot.

A Szigetközbe egy nagyobb, negyven-ötven fős társasággal voltunk. Nyolctól hetvenévesig nemzedékek töltöttek együtt egy hetet. Nem hiszem, hogy sok olyan alkalom volna, ahová a kis- és nagykamaszok hívják el szüleiket, hogy együtt lehessenek – ők már inkább elszakadni akarnak az előző generációtól. A szabadságot azonban nemzedékeken átnyúlva, közösségben a legjobb megélni, hiszen elmesélni úgysem lehet. Egyszerre nyitott és exkluzív társaság gyűlik össze ezekre a hetekre. A magja egy baptista gyülekezet, akikhez munkatársak, barátok és azok családtagjai csatlakoznak évről évre felekezetre, akár felekezeten kívüliségre való tekintet nélkül. A nem kötelező reggeli áhítaton szinte mindenki részt vesz. A gyülekezet lelkésze által tartott rövid áhítatok a hét keretein túl is dolgozó hosszú gondolatokat indítanak el. Szabad és keresztyén közösségben vagyunk együtt, ahol a biztonságot a közösség íratlan, de mindenki által betartott normái adják. Esténként ki-ki annyi sört, fröccsöt, házi pálinkát iszik, illetve nem iszik, hogy „lelke megvidámodjék”, de józansága megmaradjon. Tudjuk, hogy ez nem is annyira magától értetődő.

A d-i kocsma udvarán kempingeztünk. A belső veranda estére, éjszakára (társas)játékbarlanggá vált. Komoly családapák és családanyák (egyébként sikeres programozók, üzletemberek, tanárok), karrierjüket éppen kezdő fiatal felnőttek, egyetemisták (leendő pszichológusok, mérnökök, katonatisztek) és még bármivé felcseperedhető kis- és nagykamaszok, gyerekek játszottak önfeledten együtt. Még azok is (köztük e sorok írója), akik ezt a való életükben oly ritkán teszik, hogy minden évben elölről kell kezdeniük a játékszabályok megtanulását. Köszönöm Gabusnak, aki mindezt évről évre megszervezi, és a közösségnek, aki családomat és engem is befogadott.

A szabadságnak vége, hazaérkeztem. Az első otthoni éjszakámon rám szakadt mindaz a restancia, amely a következő hónapokra oly kevés szabadságot fog engedélyezni – a gondtalan álmokat felváltotta az aggodalmaskodó virrasztás. Azért nem adom fel. A szigetközi hét emléke segíteni fog abban, hogy elhiggyem, a biztonságért nem kell odaadni a szabadságot.

Borítókép: Unsplash.com/Rhys Moult

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr3917881461

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása