Gyerekkoromban október 23-án mindig kimentünk a családommal a Rákoskeresztúri új köztemetőbe, a 301-es parcellához. Éveken keresztül így tisztelegtünk az 1956-os forradalom és szabadságharc hősei előtt, és így volt alkalmunk többször is beszélgetni a fiatalon mártírhalált halt Mansfeld Péter nővérével. Számomra ezeknek a találkozásoknak az emlékei adnak közvetlen, megrendítő, élő és átélhető kapcsolódási pontot 1956-hoz. Habár ezeknek a beszélgetéseknek a tartalma már elhalványodott az emlékezetemben, de a hangulata, a csendessége, a méltósága, ezzel együtt az ősz illata, a lehullott falevelek sercegése és legfőképpen a megtiszteltetés érzése, hogy egy 1956-os mártír testvérével együtt emlékezhetünk október 23-án, azóta is bennem él.
Szerző: Balczó Mátyás
Bennem, aki negyvennégy évesen azok közé tartozom, akiknek értelemszerűen nem lehetnek közvetlen élményeik 1956-ról. Annál inkább emlékszem azonban annak a kommunista diktatúrának a regnálására, amely Mansfeld Péternek és mártírtársainak vére árán került hatalomra, amely szovjet tankokon vonult be, s foglalta el a magyar történelmet bő három évtizedre.
Nekem még a szovjet himnuszt is meg kellett tanulnom az iskolában, és nemcsak magyarul, hanem eredetiben, oroszul is. Hálás vagyok érte, hogy mint akkori iskolásnak emlékeim lehetnek a vörös zászlókkal, csillagokkal „ékesített” ünnepségekről; örülök neki, hogy nem csupán a történelemkönyvek betűiből, mások visszaemlékezéseiből kell valamiféle képet összeraknom, hogy milyen rendszer alapozta hatalmát a levert szabadságharcra. Hálás vagyok érte (függetlenül attól, hogy az akkori remények mennyiben és hogyan teljesültek később), hogy átélhettem 1989-et, hogy megpillanthattam nagypapámat a tévében, ahogyan Nagy Imre újratemetésén lerója kegyeletét a mártírok előtt, és hálás vagyok ismeretlenül is mindenkinek, aki a magyar történelemben ellenállt a zsarnokságnak, harcolt a szabadságért, mert ezek az áldozatvállalások mind kellettek ahhoz, hogy magyarként élhessek itt, a Kárpát-medencében, ebben az országban: a hazámban.
Ha a hálának vannak fokozatai, akkor annak létező legnagyobb értékén gondolok Istenre, akinek magáért az életemért vagyok hálás. Neki, aki már akkor is tudta, hogy vagyok, amikor ember még nem tudhatta a földön, hogy leszek. Hálás vagyok neki az életemért, így, ebben a kicsit talán elvont, teológiai formában, de hálás vagyok neki azért is, sőt ezért érzem a legnagyobb hálát, amiért Jézus Krisztus által megmentett engem abból a reménytelen lelki mélységből, a hit elvesztésének feneketlen kútjából, amelybe éppen tíz évvel ezelőtt estem bele. Váratlanul, látszólag előzmény nélkül, de borzalmasan valóságosan.
Két évvel azelőtt hitre jutott, az Istennel való élő kapcsolatban gyönyörködő, erről örömmel beszélő emberként egy őszi napon egyik pillanatról a másikra mellém szegődött a Gonosz. El akart ragadni, kínzó gondolatokkal terhelte az elmémet, én pedig lelki, fizikai kimerültségemben próbáltam a felszínen maradni, majd később a zuhanásból visszakapaszkodni a felszínre.
Napjaimat a kétségbeesés, a reménytelenség, a sírás, a magányosság érzése és a mindezek ellen való erőlködő, de erőtlen emberi harcaim töltötték ki. Félelem az éjszakától, félelem a nappaltól. Rettegés az álmoktól, rettegés az ébrenléttől. Lelkiismeretfurdalás, amiért nem találom a hitem, de mindezek ellenére vagy éppen ezért: könyörgés. Nem súlytalan, rutinszerű napi ima, amelyet gyorsan letud az ember, hanem harc az életért, küzdelem a szabadságért, a megszabadulásért. Amire az ember magától képtelen, ahogyan én is az voltam.
Jézushoz fordultam, nem volt más reménységem. Ő harcolt meg értem, ő szabadított meg, ő hozott vissza a felszínre. Neki köszönhetően írom most ezeket a sorokat az Evangélikus Életbe, ő nem hagyott elveszni, neki adok hálát életem benne megtapasztalható szabadságáért.
Kétfajta szabadság van: az egyik az ember által földi eszközökkel, földi körülmények között kivívható egyéni és kol-lektív szabadság, amelyért 1956-ban is harcoltak a magyarok. A másik az Istentől származó szabadság, amellyel országának építésére hív, s amelynek polgáraivá akar tenni bennünket.
Szerencsés az a nemzet, amelynek vannak igazodási pontjai (mint amilyen számunkra 1956) az értelem, a tudat számára megtapasztalható szabadsághoz, és hálás az az ember, akinek lelke kapcsolódik Krisztushoz, így részesülve az általa ingyen kínált szabadságban.
Isten, áldd meg a magyart, óvd országunkat, és közben építsd bennünk a te országodat, részesíts szabadításodban!
Borítókép: Honismeret.hu
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
