Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

Hitvallás a haláltáborban
Gondolatok a holokauszt nemzetközi emléknapjára

Nemrég kaptunk egy képet. A Sztehlo Gábor Evangélikus Szeretetszolgálat kistarcsai házában lakó asszony ajándékozta a dolgozóknak. Elmondása szerint a rajz az 1940-es évek első felében készült Auschwitzban, a koncentrációs tábor egyik barakkjában. Az e világi pokolban, a lét-nemlét határán, igazi mélyponton született meg a grafika, amely Jézus passiójának egy pillanatát, állomását jeleníti meg.

szerző: Eszlényi Ákos evangélikus lelkész, kórházlelkész

proba_1.jpg

A művész (Mayer Alajos?) a rendelkezésére álló eszközökkel készítette remekművét. Tükörben nézve önmagát, saját vonásait rajzolta bele a golgotai történetbe, illetve Krisztus kereszthalálát a saját jelenébe. Mintha ez lenne a krízisben lévő ember ábrázolásának üzenete: az ő élete bennem, az enyém őbenne.

A jézusi szavak, bár más kontextusban, más céllal hangzottak el, különleges értelmet nyernek, amikor szemlélem a képet: „…amivel csordultig van a szív, azt szólja a száj.” (Lk 6,45) A grafika nem egy történelmi eseményt ábrázol csupán, hanem a Mindenható csodáját mutatja meg, azt, hogyan munkálkodik bennünk. Az Isten története jelenik meg számomra, ahogyan az elembertelenedett, halálközeli helyzetben ez a hitvallás megszületett. A vele történt találkozás volt az, ami a művészt arra indította, hogy életének esetlegesen utolsó képén, a testamentumán ezt a jézusi közelséget jelenítse meg. Hitvallás, evangélium ez mindannyiunk számára.

338c787c-27a5-4df5-b5ab-5c5008bb2261.jpeg

Szükségünk is van rá, hiszen krízisekkel teli világban élünk. Nem is olyan régen láttuk a világjárvány pusztítását családjainkban és szélesebb közösségünkben is. A „post-Covid-tünet” kifejezést még csak most tanuljuk, érzékeljük, de újabb tragédiaként rohant meg bennünket a szomszédos országban dúló háború. Sejtjük a ránk váró, eljövendő ínséget, amelynek jelei már ott mutatkoznak a boltok árcéduláin, a benzinkutaknál, a rezsicsekkeken. Mindezek világméretű történések, és még nem is említettem mindezek mellett az egyéni, személyes mélységeinket.

Mindannyiunkban ott bujkál a félelem, a szorongás. Rémisztőnek tűnik a helyzetünk, és az is. Annak ellenére az, hogy az emberiség mindig is ezt élte meg. Sosem létezett aranykor: fájdalom, háború, betegség, félelem nélküli lét nem volt. A világunk – az első bűneset óta – mindig is a krízisek világa volt. Az érintettségünk az, ami elviselhetetlenné, fájdalmassá teszi a valóságot. Voltaképpen mindaz, amit megélünk, a mi jelenünk, a mi krízisünk. Azért hatalmas, azért bénító, azért félelmetes, mert a sajátunk, személyesen a miénk.

A krízis szó eredetileg ítéletet, megítélést jelent. Jelen esetben azt a helyzetet jelzi, amely nem pusztán tragikus, önmagában mélységekkel teli, hanem amelyben egyszersmind megítéltetik, megmutatkozik a valóság, az igazság. Az a történet, amelyben kiderül számunkra, hogy mi az igazi érték, és mi a talmi csillogású vacak; miben rejlenek az igazi kapaszkodóink, erőforrásaink, és melyek csak az elképzeltek, nem valósak; mire elegendő az erőnk, és kik az igazi segítőink. A latinok is így emlegették ezeket a helyzeteket szójátékukban: a biztos barát a bizonytalanban mutatkozik meg.

Isten különleges kegyelmi eszköze a krízis. Az ő akaratából történik meg velünk mindaz, ami megtörténik. Üdvösséges céllal engedi meg, rendeli el mindannyiunk életében. Szándékosan teremt olyan határhelyzeteket, ahol minden mérlegre kerül, ahol kiderül az igazság, amelyben megmutatkozik a valóság: Isten maga. Arra használja fel az Úr a mélypontjainkat, „pokoljárásainkat”, hogy ő mindennél világosabban ragyogjon fel előttünk, hogy ő legyen a minden mindenünkben. Úgy alakít bennünket, mint agyagos a korsót: ha kell, újraformál. Úgy tisztít minket, mint az ötvös a nemesfémet: addig tartja az ezüstöt a tűzben, amíg meg nem látja a saját arcát benne.

Atyánk terve az, hogy igazságra vezessen, megmentsen, üdvözítsen (1Tim 2,4), mert Isten ügye mi vagyunk. Mindent elkövet életünk gyógyításáért. Ha kell – és kell –, lemeztelenít, sarokba szorít, összetör, minden eszközt kivesz a kezünkből, ránk támad, krízist hoz ránk. Egyikünknek sem esnek jól ezek a könnyekkel teli mélységek, szívesen kitörölnénk az életünkből. Istennek hála, az ő kezében van a sorsunk, és nem a miénkben.

Sokan tettek és tesznek bizonyságot arról, hogy ha minden úgy sikerült volna az életükben, ahogyan eltervezték, sohasem leltek volna rá a legnagyobb ajándékukra: Istenre. Ezért használja fel Teremtőnk áldott eszközeiként a kríziseinket: megmutatja számunkra hamis reménységeinket, illúzióinkat, esendőségünket, ugyanakkor valóságos kegyelmét, szeretetét, irgalmát. Jeremiás a siralmaiban is erről énekelt. Minden nyomorúságát átragyogta az Istenre csodálkozás élménye, nagyszerűsége. „…ha újra meggondolom, reménykedni kezdek: Szeret az Úr, azért nincs még végünk, mert nem fogyott el irgalma: minden reggel megújul. Nagy a te hűséged!” (JSir 3,21–23)

Jeremiás helyzete semmiben sem volt más, mint a képet készítő grafikusé, illetve a mi jelenünk sem különbözik az övéktől. Tele vagyunk félelemmel, szorongással, mélypontokkal, miértekkel. Krízisben vagyunk: Isten formáló kezében. Ő úgy akarja formálni életünket, hogy csordultig legyen vele a szívünk. Krízishelyzeteket használ fel, hogy evangéliuma elérjen minket, hogy meghalljuk életre hívó szavát.

Ezért látom úgy, hogy az Auschwitzban készült, saját arcvonásait hordozó grafika nem pusztán az alkotó saját szenvedését, illetve azon keresztül Jézus passióját ábrázolja, hanem Isten passzióját, szenvedélyét is. Isten hozzánk ragaszkodása az „ő bennem, és én őbenne” képben válik egészen személyessé: érintett, megérintett vagyok. Hiszem, hogy az Úr zárt ajtókat, az élet-halál mezsgyéjét is felhasználja arra, hogy megragadjon minket. Egykor a művész életében is így cselekedett a koncentrációs táborban, hogy ő életének a csodájáról rajzoljon.

Krízisben vagyunk. A jelenünk mindenképpen ezt mutatja. Hogy holnap milyen világra ébredünk, mi vár ránk, nem tudom. Egy biztos csak: Isten világa, a kegyelem napja lesz az is, ahogyan a mánk is az, és a tegnapunk is az volt. Lehet, hogy félelmetesnek tűnik a jelenünk, és mélységekkel, fájdalmakkal teli jövő vár ránk, de hiszem, hogy áldás fakad belőle, mert Isten kezéből, akaratából ér (majd) minket. Ő akarja azt, hogy a félelem helyén rendíthetetlen felismerés, bizalom, hitvallás, csoda szülessen. Nem hagyott el, veled marad, életre formál. Ő benned, te őbenne: ez a valóság.

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr6818034020

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
kevelet_tr.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása