Kötőszó

Néhány napja elkezdődött a tanév, ki meghatódva, ki megkönnyebbülve, ki aggódva engedte iskolába gyermekét, a lehető legtermészetesebb módon lányokat és fiúkat egyaránt. Ritkán gondolunk bele, hogy az oktatás nem mindenhol ennyire magától értetődő, legalábbis nem mindenkinek: sok leánygyermek számára elérhetetlen lehetőség, hogy akár csak alapfokú oktatásban is részesüljön. Miért kérdés ez ma még, a 21. században, és hogyan érint ez bennünket Magyarországon? Érint-e egyáltalán?

szerző: Kovács Barbara

„Vasárnap hazaindultam az egyetemről, ahonnan menekültek a diákok. A rendőrség evakuálta az épületet, a tálibok megverték azokat a nőket, akik nem viseltek burkát. Tömegközlekedéssel nem tudtam hazajutni, a taxik sem vittek nőket. Ahogy hazaértem, az első dolgom az volt, hogy a testvéreimmel közösen elrejtettük a személyi igazolványunkat, a diplománkat és a bizonyítványainkat” – olvasható a The Guardian riportjában egy afgán egyetemista beszámolójában a tálibok kabuli hatalomátvétele után.

32 millió lánnyal kevesebb gyerek az iskolapadokban

Amióta Afganisztán újra a nemzetközi figyelem középpontjába került, sokat olvashatunk az afgán nők helyzetéről, jogaiktól való megfosztottságáról. Bár a tálibok szóvivője kijelentette, hogy a nők folytathatják tanulmányaikat, és dolgozhatnak, sokan attól félnek, hogy ez csak üres ígéret, mert még emlékeznek arra, mi történt 1996-ban, amikor a tálibok átvették az uralmat Kabul felett: a nőktől elvették a tanulás lehetőségét – nemcsak a felsőoktatásban –, sokan a munkájukat sem folytathatták, sőt az alapvető jogaikat is korlátozták, például nem jutottak megfelelő orvosi ellátáshoz. Négy fal közé szorítva éltek, férfi kísérő nélkül nem hagyhatták el otthonukat. 1998-tól a hétévesnél idősebb lányok nem járhattak iskolába. Bár az otthoni tanulás nem volt tilos, a lányok oktatása zárt ajtók mögött, titokban zajlott. A nők egyre mélyebb szegénységbe és reménytelenségbe süllyedtek, ilyen körülmények között a boldoguláshoz szükséges alapvető képességeket és tudást sem tudták megszerezni.

Nem Afganisztán az egyetlen ország, ahol „problematikus” a leánygyermekek oktatása, az UNICEF adatai szerint a világon 32 millió lány marad ki az alapfokú oktatásból. A szűkös anyagi körülmények között élő sokgyermekes családok inkább fiúgyermekeiket küldik iskolába, míg a lányok a házimunkában, a vízhordásban, a testvéreik nevelésében, a pénzkeresésben segítenek. Talán nem is gondolnánk rá, de sok helyütt a havi menstruációjuk miatt maradnak ki a lányok az oktatásból, higiéniai eszközök hiányában ugyanis egyszerűen nem tudják elhagyni otthonukat. Azok a lányok, akik mégis elkezdhetik az iskolát, gyakrabban lesznek megkülönböztetés és erőszak áldozatai, és közülük minden negyedik idő előtt félbeszakítja tanulmányait.

Mióta tanulhatnak a nők Magyarországon?

Számunkra itt, Európa szívében értelmezhetetlen kérdésnek tűnhet, hogy miért akarná bárki is megtiltani, hogy a fiúkhoz hasonlóan a lányok is járjanak iskolába. Ugyanakkor ami ma természetes számunkra, korábban Magyarországon sem volt az: az 1800-as évek elején még középiskolába se járhattak nők. Az 1840-es évektől – hála az oktatás néhány elkötelezett és bátor reformátorának – Teleki Blanka, Karacs Teréz és Veres Pálné tevékenységének nyomán már a magyar lányok is járhattak középiskolába, szakképző intézménybe.

A kor hozzáállását tükrözi Madách Imre akadémiai székfoglaló beszéde 1864-ből, amelyben így írt a nők tanulmányairól: „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a beható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi. A nő alárendelt, testi és lelki ereje védelmet, ápolást keres, az erősebb férfiú lelkében éppoly érzéseket költ, mint az elhagyott gyermek, a hervadó virág, megdermedt madár.” Veres Pálné Beniczky Hermin ekkor írt levelet Madáchnak, amelyben felhívta a figyelmét arra, hogy a nők és a férfiak közti különbségek társadalmi eredetűek, nem pedig a szellemi színvonalukból adódnak. Ekkor már Madách is belátta, hogy tévedett, és elnézést kért a megfogalmazásért. 1869-ben Deák Ferenc támogatásával jött létre az első iskola, amelybe nők járhattak. A tantervet maga Veres Pálné írta, és tizennégy lány kezdte meg az első évfolyamot.

A nők egyetemi tanulmányainak fontossága, a tudományos életben való részvételük már a reformkorban és az 1848-as forradalom idején felvetődött, de az 1867-es kiegyezés utáni években már határozottabb formában fogalmazódott meg. Az első magyar diplomás nő Hugonnai Vilma (1847–1922) volt, aki 1879-ben még nem magyarországi, hanem az egyik svájci egyetemen kapott orvosi diplomát, amelyet azonban itthon sokáig hiába próbált honosíttatni, még hosszú ideig várnia kellett rá.

Ki volt az első magyar női teológushallgató?

Aczél Anna tanítónő 1920-ban jelentkezett elsőként az evangélikus teológiára, bár akkoriban csak egyetlen kilátása volt a teológiát végzett nőknek: hogy hitoktatók legyenek. Nagyobb számban 1948-tól iratkoztak be hölgyek is a teológiai akadémiára, de még ekkor sem volt egyértelmű, hogy tanulmányaikat befejezve milyen munkát kaphatnak. „Szolgálni szerettem volna az egyházban, továbbadni Isten igéjét gyermekeknek, fiataloknak. Arról, hogy nőket felvesznek-e a teológiára, fogalmam sem volt” – írja egyikőjük visszaemlékezésében.

Kovács Etelka, az első evangélikus női lelkész

A teológiai tanulmányok befejezéséig hasonlóan zajlott a férfi és női hallgatók élete, ugyanakkor lelkésszé csak a férfiakat avatták, a nőket áldás nélkül bocsátották útjukra. Erre az időszakra – amely 1964-ig tartott – több akkori női hallgató keserűen emlékszik vissza. Ezt követően azonban megnyílt az út, hogy lelkészi munkatársként – férfi lelkész mellé beosztva – szolgálhattak a gyülekezetekben. Az első női ordinációt 1972-ben tartották Csöglén, amelynek keretében Kovács Etelkát avatták lelkésszé, aki egy korábbi visszaemlékezésében így ír pályájáról:

„Női lelkészként végeztem munkámat, és nem akartam egyenlő lenni a férfi lelkészekkel, csak egyenlő jogokat kértem, hogy a munkámat elvégezhessem. Úgy érzem, Isten hívott el, és velem volt szolgálatom minden napján, ezért övé legyen minden dicsőség.”

Miért (ne) tanuljanak a lányok?

Az oktatás ügye összefüggésben van a társadalom állapotával, ugyanis azokban a térségekben, ahol súlyos problémákat okoz a szegénység és az éhezés, és rossz állapotban van a közegészségügy, változást tudna hozni a mindenkire kiterjesztett oktatás. A nyomorban élő néprétegek számára nagyon nehéz a kitörés tanulás nélkül, generációról generációra adódik tovább, ráadásul ezeken a területen a fegyveres konfliktusok kitörésére is nagyobb az esély. Ez az ördögi kör megszakítható lenne, ha ezekben a térségekben minden gyermek legalább alapfokú oktatásban részesülhetne.

A világon minden ötödik lányt férjhez adnak tizennyolc éves kora előtt, és ez a szám is összefüggésben áll az iskolázatlansággal. Már a nyolc általánost végzett lányok is később mennek férjhez, később és kevesebb gyermeket szülnek, és jobb körülmények között élnek, mint a tanulásból kimaradt társaik. A születésszabályozás is fontos hozadéka lenne az oktatásnak. Az iskolát végzett nők szexuális téren tudatosabbak, és tájékozottabbak a saját testük működésével kapcsolatban, ezért nagyobb eséllyel tudnak élni a biztonságos fogamzásgátlás eszközeivel. Ráadásul a gyermekeik életére is hatással van, hogy milyen oktatásban részesült az édesanyjuk. A tanultabb nők gyermekeinek statisztikailag kétszer annyi az esélyük, hogy megélik az ötödik életévüket, jobban tápláltak, egészségesebbek, felnőve pedig kétszer annyian mennek maguk is iskolába, mint a képzetlen nők gyermekei. Az európai nőkre is igaz, hogy aki iskolázottabb, kevésbé veszélyezteti a munkanélküliség, jobb esélyei vannak az anyagi önállóságra, és saját maga tud dönteni a keresete felett, nincs annyira kiszolgáltatva. Sok országban igaz az is, hogy a legkevésbé tanult nők nagyobb arányban válnak családon belüli erőszak áldozataivá, mint iskolázottabb társaik.

A lányok oktatása tehát nemcsak az esélyegyenlőség szempontjából fontos, hanem a társadalom egészére is kihatással van: a tanult nők pozitív hatással vannak gyermekeik egészségére, országuk fejlődésére, közvetetten pedig esélyük van megszakítani az erőszak, az éhezés és a szegénység generációról generációra öröklődő ördögi körét.