Kötőszó

Ha a népszerű asszociációs játékot játszanánk, amelyben egy kifejezésre gondolkodás nélkül rá kell vágni azt a szót, amely elsőként eszünkbe jut, akkor a „március 15.”-re biztosan sokan „Petőfit” mondanának először. Az 1848. március 15-i pesti forradalom egyik vezéralakja kétségkívül a legismertebb magyar költő. Ifjúkorában Petőfi – akinek a kétszázadik születésnapjára ebben az évben emlékezünk – hat evangélikus iskolában is megfordult: vajon ezekben az iskolákban „tanulhatta” a forradalmat?

Szerző: Kertész Botond történész

A létező szocializmus korában az evangélikus egyháztörténetről szóló írások egyik legfontosabb mondanivalója az volt, hogy bizonyítsák, a magyarországi evangélikusok történetük során mindig a haladás (ma használt idegen szóval a progresszió) oldalán álltak. Nemzeti szabadságküzdelmeink során az evangélikusok mindig a haladás oldalán harcoltak, egyházuk és nemzetük jogaiért akár fegyvert is fogtak az elnyomókkal szemben.

Mint minden sarkos kisajátítás, úgy ez a megállapítás sem teljesen igaz. Az evangélikus egyház is inkább szerette a nyugodt életet, mint a véres harcokat, papjai és vezetői is csak ritkán ragadtak fegyvert, vagy buzdítottak bármely forradalom és lázadás mellett. Iskoláink meglehetős sikerrel igyekeztek lépést tartani a legmodernebb pedagógiai irányzatokkal, de nem volt jellemző, hogy a mindenkori törvényes rend erőszakos megdöntésére biztatták volna diákjaikat.

Szabad és kritikus gondolkodás

Petőfi iskolái sem voltak a felforgató eszmék tűzfészkei, de a forradalom és szabadságharc idején nemcsak a költő, hanem sok egykori iskolatársa is kiállt a változásokért. A 19. század protestantizmusában, közelebbről a magyarországi evangélikus egyházban is kulcsszó volt a szabadság fogalma. A szabadság az egyházpolitikában, egyházigazgatásban azt jelentette, hogy az egyház önállóan dönthessen a saját ügyeiben: szabadon választhassa meg tisztségviselőit, belátása szerint tanítson iskoláiban, saját maga határozhasson arról, hogyan gazdálkodjon, vagy milyen jogi keretek között működtesse intézményeit.

Fontos volt az is, hogy – legalábbis a művelt és tanult embereknek – nem feltétlenül kell elfogadniuk azokat az egyházi tanításokat, amelyeket évszázadokkal korábban fektettek írásba. A 19. századi oktatást sok helyen jellemző rengeteg magolás mellett az erre fogékonyabbak azt is megtanulhatták, hogy a szabad, kritikus gondolkodás nem bűn, hanem inkább erény (természetesen csak akkor, ha szigorúan megtartják az akkor iskolai törvényeknek nevezett házirendet.)

Volt egy olyan iskolája Petőfinek, ahol egészen biztos hallhatott valódi, felforgató, forradalmi gondolatokat. Sárszentlőrinci tanévének idejére esett, hogy a kisgimnázium tanárának, Haag Péternek az elméje megbomlott. A különben kiváló bizonyítványokkal és nagy tudással rendelkező tanárral nem először fordult elő, hogy józan esze elhagyta. 1831 őszén otthagyta az iskolát, és a környék falvaiban mint „álruhás József császár” biztatta a parasztokat, hogy elnyomó földesuraik ellen kaszával, kapával lázadjanak fel. A koleralázadások miatt amúgy is nyugtalan országban még egy nyilvánvalóan bomlott elméjű embertől is veszélyesnek számítottak ezek a gondolatok.

Haag Pétert Bonyhádon elfogták, majd a megyeszékhelyre, Szekszárdra vitték. Nem állították bíróság elé, nem csukták börtönbe, hanem a helyi ferences ispotály őrizetére bízták. Innen hamarosan megszökött, és visszatért iskolájába, ahonnan elzavarta a helyettes tanárt, és immár a katedráról oktatta „forradalmi” eszméit a harminc-egynéhány csodálkozó kiskamasznak.

A Petőfi-irodalom ezt az epizódot úgy írta le, mint a forradalom költőjének első találkozását a forradalom eszméivel. Ha ez így volt is, a kilenc-tíz éves kisdiáknak inkább lehetett traumatikus, mint lelkesítő élmény. Haag tanár úr megbomlott elméjében ijesztő elegyet képeztek a társadalmi forradalom eszméi, az üldözési mánia, a beteges féltékenység és a diákok előtt is kifejtett sajátos nézetei a nemek közti kapcsolatokról. Nem valószínű, hogy a kis Alexander Petrovitsot Haag tanár úr órái tették volna forradalmárrá.

Háromnyelvű iskolákban a hazáról

Mindannyian emlékszünk tanulmányainkból a reformkor két jelszavára: haza és haladás. A márciusi ifjak, köztük Petőfi, egyformán lelkesedtek mindkettőért. Mit tanulhatott vajon evangélikus iskoláiban a kis Petrovits a hazáról? Azért is izgalmas a kérdés, mert a háromnyelvű evangélikus egyházban az iskolák is háromnyelvűek voltak.

Petőfinek nemigen volt 21. századi értelemben vett magyar nemzetiségű tanára: Schiffendecker, Haag, Lehr, Jeszenszky, Stuhlmüller, Kollár, Koren, Lichard tanár urak legtöbbjének nemcsak a neve, de az anyanyelve is idegen volt. Olyan is akadt köztük, aki nem vagy alig-alig tudott magyarul, és persze olyan is, aki Berzsenyi verseivel oktatta a magyar nyelvet. A 19. század elején a nyelvtudás és a nemzettudat nem mutatott olyan szoros egybeesést, mint ahogyan ma megszoktuk. Az iskolai életben egyébként is a latin nyelv volt a legfontosabb.

A forradalom és a nemzet jeles költője evangélikus iskolai pályájának mindenesetre érdekes jelensége, hogy tanárai közül többen is szimpatizáltak a magyarral konkuráló szlovák nemzeti mozgalommal. Jan Kollár, Petőfi hittantanára a pesti piarista gimnáziumban, illetve konfirmáló lelkésze az össz-szláv együttműködés (saját megfogalmazása szerint a szláv kölcsönösség, kritikusai szerint a pánszláv gondolat) nagy hatású propagálója, jeles szlovák/cseh költő és kultúraszervező volt.

Koren Istvánt, Petőfi aszódi tanárát is többször illették pánszláv vádakkal, de a negyvenes években a Pesti Hírlap éppen magyarul kiválóan felelő szlovák és német tanítványai miatt dicsérte meg. Petőfi első fennmaradt, természetesen magyar nyelvű versét is az ő lejegyzésében ismerjük. Koren István pánszláv minősítése mögött az állt, hogy aszódi, majd későbbi szarvasi tanári évei alatt is rendszeresen olvasta a szlovák sajtót, irodalmat, és a szlovák nemzeti mozgalom több tagjával is levelezett. Petőfi selmeci tanára, Daniel Lichard – aki nem átallotta magyar történelemből megbuktatni később híressé vált tanítványát – pedig vitán felül lelkes támogatója volt a szlovák nyelvi, nemzeti, politikai törekvéseknek.

Petőfi ebben az összetett nyelvi-kulturális közegben is elkötelezett magyar költővé, a magyar nemzeti irodalom legnagyobb hatású formálójává tudott válni. Aszódon alapított titkos társaságuk még inkább a kiskamasz diákcsínyek (közös csavargások, egy kis pipázás és frivol nótázás) keretét adta. A selmeci magyar önképzőkörben viszont már valódi magyar verseket írt, és olyan barátokat szerzett, akik később irodalmi ambícióiban is segítették. Március 15. Petőfijében a leghalványabb kétség sem merült fel, hogy a legradikálisabb magyar nemzeti irány mellett köteleződjön el.

 A diákok és a forradalom

1848 tavaszán Petőfi egy olyan evangélikus iskolai tanártól kapott szigorú kritikát forradalmi fellépéséért, aki őt ugyan nem tanította, de három évvel korábban találkozott vele. Hunfalvy Pál bár Hunsdorfernek született, de magyar nemzeti elkötelezettségéhez és a „haladó” gondolatok iránti vonzódásához nem férhetett kérdés. Ő volt az, aki a késmárki líceum tanáraként először tanította a jogot magyarul – elévülhetetlen érdemeket szerezve így a magyar jogi nyelv kialakításában és a magyar nyelvű jogrendszer megalkotásában.

Amikor azonban 1848 áprilisában hírét vette, hogy a soproni líceum diákjai megcsinálták a maguk iskolai forradalmát, azonnal tollat ragadott, aggódó és felháborodott cikket írt „az evang testülethez, a szülékhez és az egész hazához”. Hunfalvy nem túl hízelgő párhuzamot vont a tanáraikat, iskolájukat, egyházukat a nevelésükre teljesen alkalmatlannak tartó soproni diákok mozgalma és a márciusi ifjak forradalma között: „S kinek képében követelik azon gyors intézkedéseket? [ti. a soproni diákok az iskolai reformokat] természetesen a nemzet képében és nevében, »mert ki ne ismerne az ifjúi kebel panaszos feljajdulásában a nemzet halálharangjának rémes zúgására?« – mert Pesten is egypár ember, ki azzal dicsekszik, hogy semmitsem tanult, s hogy a sok szamár professor neki secundae-t adott, szintén a nemzettel identificálja [azonosítja] magát!” Az „egypár ember” Pesten, aki semmit sem tanult, egyest kapott, és ezzel még dicsekedett is, nem más volt, mint Petőfi. Deákpályám című versében írta:

Diligenter frequentáltam

Iskoláim egykoron,

Secundába ponált mégis

Sok szamár professorom.

Petőfi evangélikus iskoláinak tanrendjében nem találunk „forradalom és szabadságharc” órát. Haza- és szabadságszeretetének későbbi megfogalmazásához azonban ezekben az intézményekben kapta meg tudásának és műveltségének alapjait.