Igehirdetésre készülve nem várt kiáltásra kaptam fel a fejem. A kiáltás a páromtól, Esztertől jött és így hangzott: „Úristen, Yanki most vágta le a saját pajeszát!” Láttam, a helyzet komoly. Tág pupillák, riadt tekintet, majdnem könnyek Eszter szemében… Pedig ez csak egy sorozat, egy sorozat a sok közül, gondoltam én…
Szerző: Homoki Pál
Így találkoztam az Unorthodoxszal, a Netflix egyik négyrészes minisorozatával, amely a megjelenésétől kezdve erős hullámokat kavar. Viták, állásfoglalások, tiltakozó ortodox zsidó szervezetek szegélyezik az útját, közben nézőcsúcsokat döntöget. A sorozat Deborah Feldman írónő 2012-es életrajzi írását dolgozza fel. Végtelen sok kérdést fogalmaz meg, és hiteles ablakot nyit a New Yorkban élő haszid zsidóság magyar eredetű szatmári irányzatának mindennapjaira. A jelenben játszódó alkotás párhuzamos történetekben tárja elénk a főszereplő Esty (Shira Haas) életét: mielőtt és miután New Yorkból Berlinbe szökik a williamsburgi ultraortodox zsidó közösség elől.
Az alaptörténet
A főszereplő Esthert a nagymamája és a nagynénje neveli, anya nélkül, alkoholista apa mellett nő fel New York egyik ortodox zsidók által lakott kerületében, Williamsburgben. 18 évesen, a közösség szabályai szerint férjhez megy, és eleinte boldogan kezdi meg új életét Yankyval (Amit Rahav), akivel a házasságuk előtt csak egyetlen alkalommal találkoztak egy teára. Nem kérdés számukra, hogy a hozzájuk hasonló fiatal párokkal együtt teljesítsék küldetésüket: „újrateremtsék a holokausztban elveszett hatmilliót”, vagyis minél nagyobb létszámú családot alapítsanak. A „feladatteljesítés” a fiatalasszony számára azonban nem várt nehézségekbe ütközik. A házasságkötésüket követő egy éven belül nem születik meg a kötelezően elvárt első gyermek, ezért egyre nagyobb rajtuk a családi nyomás. Ez odáig fajul, hogy Eshty – miután igazolni tudja német származású őseit – kidolgozza menekülési útvonalát, és Berlinbe szökik ott élő édesanyjához, aki maga is ugyanebből a közösségből menekült el korábban. Itt pillanatok alatt új barátokra talál, és a számára korábban tiltott zenélésben és új zenész barátaiban találja meg az önazonosságot. Az Amerikában hagyott család és közösség azonban nem engedi el őt ilyen könnyen, főleg miután kiderül, a fiatalasszony mégis teherbe esett. Yanky, az elhagyott férj, és a világi életben járatos kuzinja, Mojse – aki a rabbi külön engedélyével okostelefont használ, a berlini úton egy „másik Tóra” szerint él, és pókerpartikon vesz részt – utánautaznak, és felkutatják őt.
A film nem hatásvadász és nem demagóg, messziről elkerüli egyik oldalon az elfogultság, másikon a fröcsögő antiszemitizmus csapdáit. Már csak azért is, mert egy zsidó írónő megtörtént eseményeken alapuló visszaemlékezéseit mutatja be, amelyből a legdurvább részeket egyébként nem is ültették át a filmbe. Látványos jelenetekkel tarkított alkotás, de protestáns keresztyén vagy éppen agnosztikus szemmel nézve is fő erénye, hogy kérdések özönét fogalmazza meg azok számára is, akik nem rendelkeznek zsidó háttérrel és az ultraortodox zsidósággal kapcsolatos háttérismeretekkel.
Halmazok
A film egyik kezdő kérdése, hogy miként viszonyulunk a mindenkori kisebbséghez. Miként viszonyul az összamerikai társadalom az USA-ban élő 5,7 millió főt számláló amerikai zsidósághoz, amely a nagy halmazon belül egy kisebb egység. Továbbhaladva az amerikai zsidóságon belül ott találjuk a neológokhoz képest kisebb számban élő konzervatív, ortodox irányt követő zsidóságot. (Új barátai között Esty egyik legnagyobb berlini kritikusa a modern szemléletű izraeli lány lesz.) Ismét egy halmazzal beljebb találjuk a szatmári közösséget, amely 1999-ben kettészakadt: egyik fele – a többség – a Kiryas Joel-i, míg a másik, a williamsburgi rebbé irányítását követők kisebbségbe szorultak. Végül sok lépcsőn át eljutunk a legbelső halmazhoz, amelyben a film főszereplője Esty található, egyedül, a saját közösségén és családján belül kisebbségbe kényszerülve. Elgondolkodtató, hogy minden halmazon belül a többség – aki egyben maga is kisebbség – mennyire elfogadó és toleráns a saját maga kisebbségével szemben.
Jó lecke arra nézve, hogy mennyire vagyunk toleránsak a magunk háza táján, a saját társadalmunkban, az egyházunkban, a gyülekezetünkben, a munkahelyünkön, a családunkban mindenkivel, aki hozzánk mérve kisebbség. Elgondolkodtató, hogy a filmbeli legbelső halmazt alkotó Esty a legszélső, legnagyobb halmazba menekül, kvázi ott oldódik fel, amit a filmben a szekularizált, multikulturális európai társadalom szimbolizál. (Külön kérdéseket vet fel, hogy az őt üldöző Mojse is itt éli ki magát, és itt boldog, mégis vissza akar térni Williamsburgbe, és erre akarja kényszeríteni Estyt is.)
Kép forrása: Numero.com
Menekülés Isten elől
Nagyon is továbbgondolásra hivatott kérdés, hogy a film alkotói úgy állítják be Esty futását az őt elnyomó ortodox közösségből, mintha az Isten elől futna. A végtelenül elfogadónak ábrázolt, többnemzetiségű, különböző vallásokhoz tartozó, többféle szexuális orientáltságú tagokból álló baráti körből érkező kérdésre, hogy mi elől menekül, miért jött Berlinbe, Esty így válaszol: „Isten túl sokat várt tőlem.” Nem a rabbi, nem a rám kényszerített rítus, nem a megaláztatás, nem a félelem, nem az elnyomás, nem a családi konvenciók miatt futok, más az ok. Még csak nem is a vágyakozás motivál, hogy megismerjek egy szabad világot, hogy tanulhassak és kiteljesedhessek, hanem Isten elől menekülök, mert túl sokat vár tőlem, nem vagyok képes teljesíteni az akaratát. Nem fogjuk megérteni ezt a gondolkodást, ha nem vesszük figyelembe, hogy Esty számára a rabbi szava, a közösség szava, a gyülekezet szava és akarata egyenlő Isten akaratával. A közösség életét pedig meghatározza a mindent átitató félelem és elzárkózás mindentől, ami kívülről jön.
Szatmár megyében a 20. század közepéig jelentős számú zsidóság élt. Érkezésük Lengyelország felől a 18. század második felére tehető. Először Mátészalkán lett külön városrésze a „lengyel zsidóknak”, majd megtelepedtek a kiegyezés után virágzásnak induló Nyíregyházán és a megye számos településén.
A szatmári rebbe megnevezés a szatmári haszidizmus mindenkori legfőbb rabbijának kijáró cím. A tisztséget elsőként Joel Teitelbaum töltötte be. Ő vezette a mintegy tizenkétezer fős szatmárnémeti zsidó közösséget. Rebbesége a szatmárnémeti zsidó hitközség aranykora volt. A meglévő kegyességi irányzatokat összefogta, és az alapvetően ortodox közeget összegyúrta a haszidizmus szellemiségével.
1944 májusában és júniusában összesen több mint tizennyolcezer zsidót deportáltak Szatmár megyéből, köztük lényegében a teljes szatmárnémeti zsidó lakosságot. Teitelbaum viszont néhány száz társával az úgynevezett Kasztner-vonaton elhagyta az országot. Távozását a közösségből többen árulásnak tartották, míg mások később úgy értékelték, hogy nem maradt volna fenn a szatmári haszid irányzat, ha Teitelbaum csodás képességeiből adódóan nem kap álmában figyelmeztetést, és nem menekül el még időben.
A második világháború és a koncentrációs táborok után alig néhány ezren tértek vissza a megyébe, majd szinte azonnal megkezdődött az izraeli kivándorlás. Teitelbaum útja először Svájcba vezetett, majd az Egyesült Államokba, Brooklynba költözött, ahol korábbról nagy számban éltek egykori hívei. A közösség teljes újjászervezésébe kezdett, sokan csatlakoztak hozzájuk nem szatmári származású haszid zsidók is. Az 1970-es években vette a fejébe, hogy a közösségét – a nagyvárosi környezettől megvédendő – egy nem túl távoli kisvárosba telepíti. Monroe város egyik kerületében alapították meg 1977-ben Kiryas Joelt, azaz Joel városát. Sorsszerű, hogy Kiryas Joel első halottja Teitelbaum Joel lett, aki kilencvenkét évesen itt hunyt el. Temetésén közel százezren vettek részt. Mára az irányzat különböző örökösödési viták kapcsán kettészakadt, és 1999 óta két (a Kiryas Yoel-i és a williamsburgi) szatmári rebbéről beszélhetünk.
Végtelenül traumatizált és éppen ezért együttérzést kiváltó a szatmári zsidó közösség múltja, amely arányaiban nagyon nagy számban viselte el a holokauszt sorscsapását. Leginkább az a jelenet mutatja be ezt jól a filmben, mikor az idős családfő tanítja az övéit, hogy mi minden üldöztetésen kellett átmennie a zsidóságnak, kezdve az egyiptomi szolgasággal, folytatva az inkvizícióval, majd a náci üldöztetéssel… „Saját szomszédaink támadtak ránk” – hangzik az ikonikus mondat, majd következik a konklúzió: „Nem bízhatunk senkiben.”
Az állandó félelem légkörével kapcsolatban Nietzsche, aki a kifordított náci ideológiával szemben a zsidóságot írásaiban az egyik „legkiválóbb rassznak” tartotta, a Vidám tudományban fejti ki gondolatait. Arról beszél, hogy a zsidóságban ott él a kép a haragvó és félelmetes Jehováról, miközben a világ számos pontján a könyörtelen törvénykezés sötét viharfelhői helyett – ahogyan ő fogalmaz – „derült kék az ég.” Keresztyénként hisszük és valljuk, hogy Isten maga a szeretet, aki egyszülött Fiát adta értünk, hogy nekünk örök életünk legyen. Ezzel szemben a filmben egy Isten elől menekülő embert látunk magunk előtt, mert Esty számára Isten az életét mindenben kontroll alatt tartó vallási előírásokban mutatkozik meg. Mindezt úgy éli meg, hogy számára az Isten félelmetes és elnyomó.
Kép forrása: Noizz.hu
De tényleg az Isten az elnyomó?
Williamsburgben a közösség akarata és az azt képviselő rabbi akarata minden esetben előnyt élvez az egyén akaratával szemben, és a közösségi akarat legitimációját az Istentől eredezteti. Akárcsak egy középkori király, aki „Istentől rendelt uralkodó”. Minden társadalmi szerkezetnek vannak győztesei és vesztesei. Győztesek a mindenkori „uralkodó osztály”, az irányítók – itt, a williamsburgi közösségben a férfiak, a tekintélyes családfők és a rendszer tetején álló rabbi. Vesztesei pedig a nők, akik el vannak tiltva a Talmud ismeretétől, a tanulástól, a zenéléstől és az életüket szabályozó számtalan előírás alapján még nagyon sok minden mástól. Küldetésük a háztartásvezetés, és hogy anyává váljanak.
A feladatunk nem ennek a társadalmi szerkezetnek a minősítése, hanem annak megvizsgálása, hogy miért jó ez a „veszteseknek”. Ahogyan mint eszme elindult a világban az emancipáció, a küzdelem a női egyenjogúságért, mint eszme elindult a rasszizmus elleni küzdelem, mely az Atlanti-óceán túlsó partján épp mostanság vesz új lendületet, s tudat alatt a nézők sokaságában bizonyosan megfogalmazódik, vajon meddig tartható fenn ez a szatmári társadalmi szerkezet, meddig lesz ez még így. Mikor indul el valami Williamsburgben is? Tényleg Isten akarata tiltja nekem az önérvényesülést és az egyéni boldogságot, vagy valami teljesen más?
Komfortzóna
Esty menekülése azt a kérdést is feszegeti, hogy mi kell ahhoz, hogy az ember elhagyja a komfortzónáját. Mert a williamsburgi közösségen belül a filmábrázolás szerint szeretet uralkodik. A fiatalasszonyok megértőek és segítőkészek egymással. Mindennek helye van, mindenki tudja a maga feladatát, hivatását, és az egész képet átitatja a rendezettség és a biztonság. Ez kicsit hasonló ahhoz, mint nem egy protestáns gyülekezetünkben, ahol a gyülekezeti tagok kvázinagycsaládként élnek. Látogatják egymást, a fiatalabbak felássák az idősek kertjét, az idősen, özvegyen maradt férfiakra van, aki főz és mos a gyülekezet szervezésében. Ha valaki megbetegszik, van, aki meglátogatja, és pótnagymamát is lehet találni a közösségen belül, ha gyermekfelvigyázóra van szükségünk.
Hasonló kép rajzolódik ki itt is. Williamsburg minden benne élőnek, a szerepétől függetlenül kollektív biztonságot ad. És itt találjuk a választ arra is, hogy a film egyik legellentmondásosabb alakja, Mojse miért akar visszatérni még ha meg is ízlelte a „külvilágot”, amely mint mágnes a vasat, vonzza őt. A biztonság utáni vágy hihetetlen erős, és üldözői ezt kihasználva nyomják Esty kezébe is a pisztolyt a film egyik legerősebb jelenetében, majdnem öngyilkosságba hajszolva őt. Vagy visszatérsz közénk, a védett térbe, vagy jobb, ha végzel magaddal, mint hogy védtelenül, egyedül maradj idekint.
Hogy mégis mi kell a komfortzónánk elhagyásához? Valószínűleg egyetlen utolsó csepp. Egyetlen csepp, mely előidézi a katarzist, és rádöbbenünk, hogy egyszerűen mindegy, mi volt eddig, nem mehetek arra tovább, új irányt kell találnom, bármi is az ára.
A haszid irányzatnak ma már csak két ága létezik, a lubavicsi a tudásra, a szatmáriak a törvény önmegtartó szigorára alapoznak, és ezzel jórészt visszatértek az ortodox alapelvekhez. Beszédes azonban, hogy amikor a közösség rangidős polgára, Yitta Schwartz kilencvenhárom évesen meghalt, mintegy kétezer élő leszármazott maradt utána. A szatmári irányzatot követő közösségben az átlagéletkor tizenkét év, mivel a nagycsaládokban számos újszülött vagy egészen kicsi gyerek él. A lányokat hamar férjhez adják, és nem támogatják a tanulásukat. Egy felmérés szerint az Egyesült Államok tízezer főnél népesebb városainak sorában a szatmári zsidóság által lakott Kiryas Joel a legszegényebb, cserébe nem kell megküzdenie a tehetősebb vidékek civilizációs problémáival. A városban alig beszélik az angolt, otthon, ahogy a filmben is, jellemzően a jiddist használják. A lakosság húsz százaléka vallja magát magyar származásúnak. Ez a legnagyobb arány az Egyesült Államok bármely városát tekintve.
(B. Kovács Gergely / Magyar Nemzet nyomán)
Önazonosság
A film vége felé Esty egy zenei képzésre jelentkezve felvételi meghallgatáson vesz részt, ahol énekel. Először egy műdalt, majd miután kérnek tőle még egy művet, egy jiddis éneket kezd el énekelni. A teljes átéléssel előadott ének alatt a menekülő, komfortzónáját elhagyó, üldözött főhősünk oda tér vissza, ahonnan elindult. Erőt a gyökereiből tud csak meríteni. A záró képkockákon masszív léptekkel halad a szabadságot jelképező berlini Brandenburgi kapu felé, ahol várja őt az új élet, de nem feledheti, honnét jött, mint ahogy üldözője, Mojse s mi sem. Sohasem.
Ha felkeltettük az érdeklődésedet:
Borítókép forrása: netflix.com
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
