Kötőszó

„Aki elhagyja a lelkészi pályát, »önmagát veszíti el«. Lakást, keresetet, társadalmi megbecsülést, szakmai értékességet. Leginkább az identitásomat. Nem csak egy »munkahelyet«” – Szikszai Szabolcs református teológus válasza Gyöngyösi Csilla Requiem egy munkahelyért című cikkére, amelyet a Kötőszó is szemlézett Pályaelhagyó lelkészek: az ideális lelkész képének lehetetlen megfelelni címmel.

Én ezt nem vinném annyira teológiai síkra, bár értem és megértem, hogy előbb-utóbb, ha lelkész nem is, de „teológus” maradok, és valamilyen képet kell alkotnom magamnak arról, hogy mégis hogyan voltam lelkészként, és hogyan vagyok most nem lelkészként tagja az egyháznak. A teológiai nyelv, amellyel ezt le szeretnénk írni, még nem alakult ki, mert amiről beszélni próbálunk „teológusként”, arról eddig nem kellett beszélnünk. A teológia (ahogyan a vele szoros rokonságban álló filozófia is) önmagából merítve képes távlati értelemben elfogadható teológiai értelmezést adni egy jelenségre, de ez általában utólagos, és mindig konszenzusosnak kell lennie ahhoz, hogy az egyház számára iránymutató lehessen. Erre akkor, amikor a „teológiai probléma” tárgya történetesen a hétköznapi életünk, egzisztenciánk, nincs idő. És valójában idegesítő is az, aki az én helyzetemet „teológiailag” próbálja értelmezni. Szóval én ezt a dimenziót most nagyvonalúan kikerülöm.

Sokféle oka van annak, hogy egy lelkész felhagy az általa választott hivatás gyakorlásával. És mint ahogyan minden identitásunk szempontjából fontos választás és elköteleződés felbomlása, úgy a hivatás elhagyása is egy folyamat és minden esetben trauma. Egészséges esetben gyásszal jár, de ez a gyász megkerülhető, illetve elfojtható, és ebből eredően lehetséges, hogy egész életemben haragudni fogok „az egyházra”. Pedig „az egyház” nem létezik abban az értelemben, hogy lehetne „haragudni” rá. Az egyházat az azt alkotók közös hite alkotja, és ennek vannak teológiai dimenziói vagy – profánabb szóval élve – „metanarratívái”, az egyik ilyen „a láthatatlan egyház”. De haragudni sem a látható „egyházra” sem a láthatatlanra nem lehet, mert haragudni csak személyekre lehet és egyben megbocsátani is. A „kollektív bűn” egyének közösségben elkövetett bűne, melyben akár aktívan, akár szemlélőként, de egyének vettek részt, nem „az egyház”. Fontos, hogy haragudjunk, és egy a hivatását elhagyó lelkésznek életbevágó, hogy valakire haragudjon. Mert csak ott van megbocsátás, ahol van harag is. „Az egyház” emberekből áll, és elsődlegesen mi lelkészként nem „a szentek közösségéből” lépünk ki, hanem abból a nagyon is konkrét emberekből álló egyházból, melynek addig a része voltunk lelkészként. Hogy idővel én megtalálom-e a helyem az „anyaszentegyházban”, az egy sokkal hosszabb idő nagyon lassú zenéje, melyet remélhetőleg nem egyedül húzok, hanem másokkal.

De ez még mindig az elmélet.

De az élet nem elmélet.

Az, hogy valaki elhagyja az általa választott hivatást, nem „megdöbbentő” – ahogy sokszor keretezik a lelkészek pályaelhagyását –, mint ahogyan az sem „megdöbbentő”, hogy elhagyja az országot, ahol született, vagy elhagyja a társát, akit választott. Tragédia mind, folyamat mind, és szerintem gyógyulásra van szükségünk nekünk mindannyiunknak, akik ezt átéljük. Pécsen egy egyházi iskolában éveken át foglalkoztam gimnazistákkal. A srácok fele mozaikcsaládokban élt. És ez csak a felszín. Ha bátrabban bele merünk nézni a társadalmaink valóságába, láthatjuk, hogy az, ami az egyházon belül megdöbbenést okoz, amikor nyilvánosságra kerül, az a társadalomban már rég, nagyon rég „normális”. Nem gondolom, hogy normális, hogy valaki elhagyja a szülőhazáját vagy a házasságát vagy a hivatását, de emberek millióival megtörténik. Ők (mi) már nem férünk bele a társadalmi folyamatok után ötven évvel kullogó egyház normalitásába. Azok a közösségek, amelyek nem fordulnak arccal az őket körülvevő társadalom felé, néhány évtizeden belül meg fognak szűnni. És arccal a valóság felé fordulni azt jelenti, hogy nem húzzuk el a szánkat, hogy milyen szörnyű dolgok történnek „ebben a világban”, hanem komolyan vesszük a világot, mely körülvesz, mert ebben a világban van szükség arra az evangéliumra, amelynek van üzenete minden „elhagyó” és minden „elhagyott” számára.

De ez még mindig az elmélet.

De az élet nem elmélet.

A barátaim már hetek óta azt kérdezik tőlem, hogy „Mit fogsz csinálni?”, „Van pénzed?”, „Hová fogsz költözni?”.

Ez már közelít a gyakorlathoz.

Aki elhagyja a lelkészi pályát, „önmagát veszíti el”. Lakást, keresetet, társadalmi megbecsülést, szakmai értékességet. Leginkább az identitásomat. Nem csak egy „munkahelyet”.

De ez folyamat. Az ember – legalábbis én – az utolsókig reménykedik, és még az utolsó után is nyitva van az ajtó, még ott van hagyva egy kulcs, hogy talán. Ez a remélni tudás, úgy láttam, minden jó lelkész jellemvonása. De lassan bezárul az ajtó, már nincs ott a kulcs, és megszűnik egy világ.

Már a gyakorlat felé fordulunk. Hogy mégis hová költözöm? Mégis miből fogok élni? Mégis mennyi idő, mire újra lesz „valami”, amiben hinni tudok? 

De talán ez még mindig az elmélet.

De az élet nem elmélet.