Kötőszó

„Az ideális lelkész képének, melybe szocializálódunk, iszonyatosan nehéz megfelelni, ha nem lehetetlen – és sem a körülmények, sem az emberi természet nem teszi lehetővé, hogy megfeleljünk neki. Minden ettől való eltérés, a sorból való valamilyen kilógás, a személyes tragédiák, a válások, a szakmai élet kudarcai vagy egyszerűen a monotónia, a szellemi impulzusok hiánya, a lelkészeket lelkigondozó hálózat és a szupervízió szinte teljes hiánya, az egyházi szervezet milyensége nagyon gyorsan vezet kiégéshez.” Megrendítően őszinte vallomást közölt egy erdélyi református exlelkésznő pályaelhagyásáról a Transindex Plakátmagány című aloldala. Gyöngyösi Csilla írását szemlézzük.

Lelkésznek lenni nem könnyű, ha úgy szeretnéd csinálni, hogy Isten előtt becsületesen mondhasd azt, hogy te minden tőled telhetőt megtettél. A teológia olyan szakmai és emberi valóságba szocializál, amely nagyon pontos mintát ad eléd, hogy milyennek kell lennie a lelkésznek. A lelki mérce sokszor nagyon magas, sokan közülünk úgy jövünk a teológiára, hogy szinte emberfeletti példaképekre úgy tekintünk, mint normálisra, és hozzájuk mérjük magunkat. Az ideális lelkész képének, melybe szocializálódunk, iszonyatosan nehéz megfelelni, ha nem lehetetlen – és sem a körülmények, sem az emberi természet nem teszi lehetővé, hogy megfeleljünk neki. Minden ettől való eltérés, a sorból való valamilyen kilógás, a személyes tragédiák, a válások, a szakmai élet kudarcai vagy egyszerűen a monotónia, a szellemi impulzusok hiánya, a lelkészeket lelkigondozó hálózat és a szupervízió szinte teljes hiánya, az egyházi szervezet milyensége nagyon gyorsan vezet jobb esetben kiégéshez, rosszabb esetben alkoholizmushoz (hiszen milyen könnyű Erdélyben ehhez nyúlni), pályaelhagyáshoz vagy kirúgáshoz.

Nem tudom szavakkal leírni azoknak az embereknek a magányát, akik egyedül küzdenek egy kis faluban Istennel, a családjukkal (amely sokszor nem érti ezt a sajátos istenviszonyt), a külső és belső elvárásokkal, az emberi butasággal, az elmaradottsággal, a szegénységgel, kiszolgáltatva a feletteseknek, a rendszernek, az alig csordogáló anyagiaknak, amelyek bőven ömlenek valahol, de valahogy sosem jutnak el a legszegényebbekhez és legkiszolgáltatottabbakhoz.

Minden csodálatom azoké az embereké, akik ezt a hivatást minden ellenszél ellenére is ép lélekkel és elmével, szakmai korrektséggel és el nem múló lelkesedéssel művelik. Nálam ugyanis eljött egy adott pont, amikor be kellett látnom, hogy én nem vagyok egy Don Quijote, ezzel a sok mindennel nem tudok egyedül megküzdeni; elvesztettem a lelkesedésem, már nem volt kedvem a prédikációkra készülni, egyre gyakrabban mondtam közhelyeket a szószékről, mert nem végeztem el azt a lelki munkát, amely az ige mélyebb megértéséhez kell; akik akkor szakmailag és emberileg mellettem állhattak volna, ezt vagy elmulasztották, vagy fenyegető és ítélkező módon léptek fel. A magány érzése, amely bennem mindig is nagyon erősen dolgozott, annyira felerősödött, hogy olyan életkonfliktusba kerültem saját magammal, melyet nem tudtam (azóta sem) feloldani. Aztán jöttek a rosszabb dolgok: amikor annyit iszol, hogy nem emlékszel arra, hogy beszéltél-e valakivel telefonon, öncsonkítás, öngyilkos gondolatok. Mélység és magány.

Mondanom sem kell, hogy kudarcként éltem meg az egész lelkészi szolgálatomat és azt, hogy megszüntettem a munkaszerződésem: nem csak abban az értelemben, hogy megszűnt az a munka, amelyre kilenc évig tanultam, és semmi máshoz nem értettem, hanem úgy is, hogy lelkésznek lenni az identitásom legfontosabb rendezőelve volt, és egy nap arra ébredtem, hogy ez darabokra hullt, és képtelen vagyok összerakni magam. Úgy felmenni a szószékre és úgy prédikálni, hogy teljesen szét vagy esve, így engedni át magadon Istent: lelkileg nem egy egészséges állapot, nem lehet hosszú távon csinálni. Éveket küzdöttem azért, hogy megértsem, hogy hol rontottam el, mit csináltam rosszul. (...)

Sok olyan esetről tudok, ahol a látható egyház a saját szolgáját életének legmélyebb pillanatában, a valódi, zsoltári mélységekben hagyta magára, kihátrált mögüle, mert ebből az életből nem látott mást, csak a kudarcot és az adminisztrációs problémát, és a kudarc mögött nem vette észre a kétségbeesetten küzdő, istenkereső embert.

Mindenki gyors ilyenkor az ítélkezésre: fegyelmiben kell részesíteni, ki kell rúgni, mert elvált, iszik, kurvázik, meleg, mindenféle fegyelmi vétséget követett el, és milyen könnyen megbélyegzik ilyenkor azok, akik még nem sodródtak erre a határra azokat, akik már elvesztették lábuk alól a talajt. Nem elég, hogy az ember élete tönkremegy, az utolsó – és legfontosabb, az identitását leginkább strukturáló – kapaszkodó is elvész az életéből. (...)

Az irgalmasság és az együttérzés, hogy ha már nem tudunk segíteni, legalább ne taszítsuk a másikat nagyobb mélységekbe: ez az, amire nagyon nagy szükség van az egyházban, és nem csak azokkal kapcsolatban, akiket szeretünk, hanem pontosan azokkal szemben, akik ellenünk vétkeztek.