Kötőszó

A homoszexuális párok megáldását illetően a lelkészek egyéni belátására bízta a döntést a Bajor Evangélikus Egyház. A muszlimokkal kapcsolatban pedig azt szeretnék hangsúlyozni, hogy még nálunk, keresztényeknél is sokszínűbbek, ezért meg kell tanulnunk különbséget tenni. Ezeket a kérdéseket érintettük a Michael Martin bajor egyházfőtanácsossal készített interjúban, akit a Magyarországi Evangélikus Egyház november 9–11. között Révfülöpön megrendezett felügyelői konferenciáján értünk el.

Szerző: Kövesdi Miklós | Fotó: Bajor Evangélikus Egyház

Magyarország rendkívül megosztott a menekülthelyzet megítélésében, még a keresztény közösségeken belül is. Sokan hangoztatják azt a nézetet, hogy a muszlimok befogadása veszélyt jelent a kereszténységre. Bajorországban mik erről a tapasztalatok?

Először is fontos elmondani, hogy Németország egészen más helyzetben van, mint Magyarország. Nálunk több mint harminc éve élnek muszlim állampolgárok, akiket mi hívtunk Németországba munkásokként. Ők pedig nem mentek el néhány hónap elteltével, hanem köztünk maradtak. Már a harmadik generáció él velünk, ezért nagyon jó a kapcsolatunk a muszlim szomszédainkkal. Ez az első, amit szem előtt kell tartani.

A másik az, hogy a muszlimok nagyon különbözőek. Még nálunk, keresztényeknél is különbözőbbek. Például vannak boszniai muszlimok. Ők nagyon sokáig a Habsburg Birodalomban éltek, akárcsak a magyarok. Átélték a felvilágosodás korát, ezért ők egészen más muszlimok, mint azok, akik az Arab-félszigetről, Ázsiából vagy Indiából jöttek.

Németországban a muszlimok túlnyomó többsége török gyökerekkel rendelkezik. Azok a török muszlimok, akik a '70-es években és a '80-as évek elején érkeztek Németországba, nagyon szekularizálódtak. Ami jelenleg Törökországban zajlik, egészen új dolog. Korábban Törökországban – akárcsak például Franciaországban – teljesen elkülönült a politika a vallástól. Éppen ezért az ő vallásosságuk is teljesen más, mint bármely más muszlim népé. Ezért nem adhatok fekete-fehér választ, ugyanis rendkívül színes a kép.

De őszintének kell lennem: élnek Németországban olyan muszlimok is, akik valóban nagyon veszélyesek. Nincsenek sokan, de nagyon hangosak és nagyon veszélyesek. Ezért nagyon óvatosan kell bánnunk velük. Ezek a fundamentalisták arra buzdítják a fiatalokat, hogy harcoljanak az ISIS oldalán Szíriában és Irakban. De muszáj különbséget tenni. Németországban azt mondjuk, támogatunk minden olyan muszlimot, aki elfogadja az alkotmányunkat. Azokkal szemben viszont óvatosnak kell lennünk, akik Németország alkotmányát szeretnék iszlám alkotmányra cserélni. Tehát mint mondtam, tudnunk kell, mennyire színes a kép. Vannak veszélyes muszlimok, ugyanakkor vannak a szomszédunkban élő muszlimok, akik rendkívül kedves, barátságos, segítőkész emberek.

Az ön által is említett, veszélyes muszlimok veszélyt jelentenek a kereszténységre mint vallásra vagy kultúrára?

Nem hiszem. Nem tartom valós veszélynek, hogy keresztények tömegei térnének át a muszlim hitre. A kultúránk pedig mélyen a keresztény hagyományokban gyökerezik. Gondoljunk az egyházi ünnepekre, mint a karácsonyra vagy a húsvétra. Minden iskolában van vallásoktatás.

Kidolgoztunk egy koncepciót arra, hogyan közelítsünk a muszlimokhoz Bajorországban. Ebben leírtuk, milyenek azok a muszlimok, akiket támogatunk. Erről már beszéltem. De az összes többi javaslat önmagunkra irányul.

Fel kell készülnünk rá, hogy válaszolni tudjunk a muszlimok esetleges kérdéseire. Például megkérdezik tőlünk, hogy nektek három istenetek van? Az Atya, a Fiú és a Szentlélek. És sok esetben a gyülekezeteink tagjai nem tudnak válaszolni erre a kérdésre. Sokan még arra sem képesek válaszolni, hogy mit ünneplünk karácsonykor!

Tehát rendkívül fontos lenne beszélgetnünk, hogy tájékozottabbak legyünk a saját keresztény hitünkről, mert a muszlimok szívesen beszélgetnének, és valódi kérdéseik vannak, amelyekre azonban nem mindig vagyunk képesek válaszolni. A teológiai képzéseken, a biblia- vagy hittanórákon fel kell készülnünk ezekre a beszélgetésekre.

Van még egy fontos terület, ahol a bajor evangélikusoknak egészen más, progresszív nézeteik és gyakorlatuk van, ez pedig a melegekhez való hozzáállás. Nyár elején döntöttek arról, hogy ezentúl a meleg párok is lelkészi áldásban részesülhetnek. Milyen teológiai megfontolások vezettek ehhez az elmozduláshoz, és közel fél év elteltével mik a tapasztalatok?

Az elmúlt tíz évben többször is felmerült már ez a téma, mivel az egyházunk tagjai között is sok homoszexuális van. Még az egyházvezetőségben is. Huszonöt évvel ezelőtt  is megvitattuk már ezt a tanáccsal, és arra jutottunk, hogy igen, szeretnénk befogadni ezeket az embereket, de nem akarjuk összeadni őket. Melléjük állunk, segítünk a problémáikban, de szertartást nem nyújtunk számukra. Tavaly egy kisebb csoporttal, amelynek én voltam a vezetője, és amelyben rendkívül konzervatív emberek is benne voltak, készítettünk egy javaslatot arról, hogyan álljunk a homoszexuálisokhoz, mert nagyon sok gyülekezet továbblépett már, és azt mondta, nem elég befogadni őket, áldást is kell, hogy kaphassanak a közös életükre. Amikor hozzáláttunk a munkához, legelőször megvizsgáltuk a homoszexualitással kapcsolatos igehelyeket. Arra jutottunk, hogy a Bibliában egyetlen pozitív kijelentés sincs a homoszexualitásról. Csak negatív. De azt is észrevettük, hogy ezek a negatív kinyilvánítások akár a régi zsidó törvényekben, akár Pálnak a rómaiakhoz írt első levelében mind speciális kontextusban foglalkoznak ezzel a kérdéssel. Arra jutottunk, hogy ezeket a passzusokat másképp is lehet interpretálni.

Van, aki azt mondja ezek alapján, hogy nem részesíthetjük áldásban a homoszexuálisokat. Mások szerint igen. Ezért azt a javaslatot terjesztettük az egyházgyűlés elé, hogy a  lelkészeknek választási lehetőséget kell adni. Mondhatják azt, hogy igen, megáldják a meleg párokat, de mondhatják azt is, hogy nem vállalják. Azt is rögzítettük, hogy az evangéliumok tanításai egyáltalán nem érintik ezt a témát. Márpedig ha az evangéliumok tanítását, megértését nem befolyásolja ez a kérdés, akkor nem kell kettészakadnunk azért, mert másképp ítéljük meg ezt a problémát.

Az egyháztanács nyolcvan százaléka pedig megszavazta ezt a javaslatot. Úgy ítélték, hogy jó megközelítés. Viszont különbséget teszünk nő és férfi házassága és a homoszexuális párok megáldása között. Tudom, hogy logikusan gondolkozva a kettő ugyanannak tűnik, mivel a házasság is egy áldás. A meleg párok áldását mégsem nevezzük házasságnak, hogy különbséget tegyünk köztük.

Jelenleg az említett munkacsoportban azon dolgozunk, hogy kidolgozzuk a meleg párok megáldásának liturgiáját.

Sokan elhagyták az egyházat a döntés után?

Én összesen öt emberről tudok, akik elmentek. Nagyon szomorú, hogy nem tudtuk meggyőzni őket arról, hogy akkor is békében élhetünk egy közösségben, ha nem értünk egyet ebben a kérdésben.

Voltak esetleg olyanok, akik ennek hatására tértek be az egyházba?

Ezt nem tudom. Azt tudom, hogy beszélgettem erről a kérdésről melegekkel, és ők azt mondták, nem zavarja őket, ha nem nevezzük házasságnak. Tudják, hogy a kettő nem teljesen ugyanaz. De hiszünk Istenben, Jézusban, kereszténynek valljuk magunkat, szeretjük egymást, és szeretnénk áldást kapni.

Számomra egyébként ebben a kérdésben a legfontosabb kritikus a feleségem volt. Egyszer azt mondta: ha egyszer is megáldasz egy meleg párt, én otthagyom az egyházat! De utána megtudta, hogy az egyik legjobb barátunk az egyházon belül ugyancsak meleg, és meghívott minket az áldására. A feleségem pedig ezután azt mondta: „Ellenzem a melegek megáldását, kivéve az ő esetében. Ő egészen más eset.”