Kötőszó

Egy egyszerű kávézóban is cascara teát rendel, amiről egy átlagember azt sem tudja, mi az. Mikor felvilágosítást kérek tőle, ugyanolyan szenvedéllyel mesél a teafajtáról, mint az élet legfontosabb kérdéseiről. Lokodi Ákos nevét sokan a Konyhafőnök című tévéműsorból ismerik, de mint kiderült, a tévészereplésben személyiségének csak egy oldalát láthattuk meg. Hosszú önismereti utat járt meg, míg egy hónappal ezelőtt a frissen megnyílt, pécsi Eozin Corso étterem kreatív séfjeként kezdett dolgozni. És hogy hogyan lett belőle a pécsi evangélikus gyülekezet tagja? Erről (is) beszélgettünk.

Szöveg: Kovács Barbara

Amikor először találkoztunk egymással, épp egy családi napon főztél a pécsi evangélikus gyülekezetben. Hogyan kerültél kapcsolatba először ezzel a közösséggel?

Minden azzal kezdődött, hogy az evangélikus templomban tartottuk első feleségemmel az egyházi esküvőnket, és azzal folytatódott, hogy második feleségemmel közös gyermekeinknek kerestünk olyan befogadó egyházat, amelyik elváltként is befogad és megkereszteli gyermekeinket, bár hozzáteszem én eredetileg debreceni és református vagyok. Szüleim nem vallásosak, de a nagymamám bigott katolikus volt és vele nagyon sokat jártunk templomba. Számomra borzasztóan félelmetes volt az egész akkoriban, rettegtem, hogy a szigorú pap majd egyszer ki fog szólítani és nekem válaszolnom kell a kérdéseire. Aztán felnőtt fejjel mégis elkezdett izgatni a dolog. Azt gondolom, hogy a hit mindig egy „aha”-érzéssel kezdődik. Én már felnőttként jöttem rá, hogy nem lehet ennyiszer szerencsém! Nem lehet véletlen, ami velem történik, itt valami más dolog van a háttérben. Aztán egyre többet foglalkoztam ezzel, míg végül eljutottam odáig, hogy ma már inkább próbálom kiadni a kezemből, átadni az irányítást Istennek. Ez azért nehezen megy, mert mi emberek olyan sokat foglalkozunk az egónk felépítésével, hogy ezt nagyon nehéz lejjebb adni. Nagyon igaz a mondás, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Az három interjúba se férne bele, hogy mi mindenen mentem keresztül, de közel ötven éves koromra jutottam el oda, hogy azt mondhatom, a hitnél kevesebb jobb dolog van. Az is az evangélikusokhoz vezetett minket, hogy egy emberközeli egyházat kerestünk, ahol közvetlen kapcsolat van az emberek között, ahol nincs színház, vagy mesterkéltség. Kicsit olyan evangélikusnak lenni, mintha az ember átmenne a szomszédhoz beszélgetni.

Az emberi egó leépítésében egy tévéműsorban való szereplés nem biztos, hogy segít. Te hogyan élted meg a Konyhafőnökben való részvételt és az azzal járó hírnevet?

Nekem ez a tévéműsor hírnevet nem igazán hozott, akik addig is ismeretek, azok néztek, akik pedig nem ismertek, azok pedig csak egy szeletet láttak belőlem. A média veszélyes dolog. Egyrészről az emberek azt gondolják, aki a tévében szerepel, az már valaki, pedig ez nem így van. Nekem a szerepléssel nem jött semmi, mivel folyamatosan fejlődő szakaszban vagyok, próbálok figyelni magamra, de ez a szereplés a már meglévő problémáimat csak fokozta. Igazából január óta vagyok igazán a pályán, mind szakmai, mind lelki, mind kapcsolati szinten. El kellett telnie közel ötven évnek, hogy az életem sikeres mederbe terelődjön.

Tehát tulajdonképpen nem is a műsornak köszönheted, hogy eljutottál odáig, ahol most vagy?

Nem, egyáltalán nem, ez annak köszönhető, hogy felismertem a problémáimat, az alkoholfüggőségemet, elkezdtem ezt józan ésszel kezelni és megoldást keresni. És ez hozta el a feljebb jutást, egyébként a hitben is. A program, amelyben részt veszek konkrét passzusokban jelöli ki, hogy hogyan foglalkozzunk önmagunkkal.

Meglepő, hogy milyen őszintén tudsz beszélni az életed kevésbé napos oldaláról is…

Minek takargassam? Azért mondom el, hogy másoknak is segíthessen ez a program és a hit, és mások élete is a helyes mederbe terelődjön. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy én minden nap templomba járok, vagy otthon imádkozom térdepelve reggeltől estig, hanem folyamatosan megköszönöm Istennek, hogy a jó úton tart és próbálom átadni neki az irányítást. Szerintem ezzel életem végéig fogok küzdeni.

A főzésben – ami egy részről egy materiális élvezet -, erőteljesen jelen van egy spirituális aspektus is. Te hogyan éled meg ezt a két oldalt?

A főzés elsősorban spirituális dolog számomra. Az, hogy én jól főzök, nem azt jelenti, hogy ismerem a mesterség minden csínját-bínját, persze ezen ismeretek is szükségeltetnek, de ezenkívül még sok minden más is. Egyrészről kapunk hozzá egy érzéket, ezzel meg kell tanulni élni, meg kell tanulni, hogy hogyan tudom összekombinálni az ízeket, a fűszereket. Ehhez kell még szakmai ismeretnek párosulnia, és így együtt a kettő egy elmélyülési folyamatot alkot. Úgy, mint a lelkészeknél, előre fel kell készülni egy prédikációra lelkileg, meg kell tervezni a mondanivalód ívét, ugyanígy teszed a főzésben is. Amikor egy étlapot összeállítok, nagyon komolyan el kell mélyülnöm előtte, meg kell fogalmaznom, hogy mi az, amit képviselni szeretnék, ahhoz mi a helyes út, megoldás. Aki komolyan veszi a munkáját, az mindig először fejben készül fel és ráhangolódik. Már amennyiben van olyan szerencsés helyzetben, mint én, hogy azt csinálja, amit szeret. Ezt a kegyelmet is megkaptam, hogy egész kevés kivétellel szinte egész életemben azt csináltam, amit szerettem. Erre is csak ebben a pillanatban jöttem rá! Huszonöt évig benne voltam egy olyan taposómalomban, ami nem engedte meg, hogy helyén kezeljem az ajándékba kapott értékeket. Utólag látva ez egyrészt bosszantó, másrészt pedig megerősíti a hitemet, hogy ez végig itt volt az orrom előtt! Nekem kellett volna tennem azért, hogy értékeljem és például kiszabaduljak az addikcióból. Keveseknek van erre lehetősége.

Isten úgy csinálja, hogy mindig felhívja az ember figyelmét arra, hogy változtatni kéne. Egyre nagyobb adagokban kapjuk az orra koppintást, de van, aki nem tanul belőle.

Te tanultál a figyelmeztető jelekből?

Igen, és még sokat szeretnék tanulni. Szeretnék minél több időt a szeretteimmel és a környezetemben élő emberekkel tölteni, és ehhez óhatatlan, hogy többet foglalkozzak az önismerettel. A legrosszabb dolog azonban amit tehetünk, az az önsajnálat. Alapvető imádságunk a lelki béke-ima: „Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin változtatni nem tudok, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.” Van, hogy napjában többször el kell, hogy mondjam ezt az imát, és ez megerősítést ad. Amin nem tudsz változtatni, azt engedd el. A feleségem mindig kérdezi, hogy miért nem izgatom magam. Ha nem tudok rajta változtatni, akkor mit idegeskedjek?

Jézus úgy beszél Isten országáról, mint egy nagy lakomáról. Milyennek képzeled ezt el? Szeretnél rajta főzni?

Nagyon szeretnék részt venni rajta! Remélem ott leszek! (nevet) Nyilván valami olyasmi lesz, mint az egyházközösségünk, egy jóízű összejövetel, ahol önzetlen szeretetben vagyunk együtt. Csak negyvenezerszer annyian. Nyilván ez inkább egy lelki közösségre vonatkozhat, de szerintem már itt is minden földi jóban megtapasztalhatjuk Istent. És ez annyira klassz!