Kötőszó

Azt várod, ezért hajtasz egész évben, aztán mégsem történik semmi egetrengető, és minden folytatódik ugyanúgy. A nyári szünidő, a nagy nyári „szabi” teológiai szempontból is igen fontos kérdéseket vet föl, például az emberi szabadságról, ember és természet viszonyáról.

Szöveg: Kinyik Anita

Kikapcsolni valamit, bekapcsolódni valami nagyobba

A gondtalanság alapja a gondolattalanság. Van egy olyan szervünk ugyanis, mely folyamatosan lelki jóllétünk ellenében pörög: ez pedig az agyunk. „Amerikai tudósok kimutatták”, és persze saját bőrünkön is tapasztalhatjuk, hogy a virtuális tér csak tovább növeli a fordulatszámot és a sötét fellegeket fejünk felett. (Halak a hálózatban c. cikk) A gép előtt végzett munka pillanatok alatt a krónikus stressz állapotába juttatja az embert, ha pedig egész nap ilyen tevékenységet folytat, konzerválódik ez az állapot. Tudatos szervezéssel, időbeosztással ezen a negatív tendencián javíthatunk, a legjobb mégis inkább az, ha néha teljes mértékben „eldobjuk az agyunkat”. Elég olykor csak egy kis időre lefutni a térképről, kifutni a világból…

A komfortzónából való kilépés mindig valami hétköznapi rutintól eloldódott cselekvéssel kezdődik, amelyben először „hülyén érezzük magunkat”, de érdemes elhinni és teret engedni annak, hogy a többedik próbálkozásra már elindulhat valami pozitív folyamat. Talán elég magunkat trenírozni, kérve a felsőbb támogatást, és nem szükséges mindenféle tessék-lássék tréningekre pénzt kidobni.

Pihenni tanulni

Törvénybe vésett isteni parancsolat, szívbe írt igény a munka után a pihenés. A pihenés a teremtő folyamat része, a hetedik napon a Teremtő maga is megpihent. Az Ószövetségben a szombatnap, a sabbat elrendelése tanúskodik a megpihenés fontosságáról, eltérő hangsúlyokkal: míg az Exodusban (Mózes második könyve) a Teremtő nyugalmára emlékezve a szombat megtartása, megszentelése a lényeges, addig a törvény megismétlésekor, a Deuteronomiumban (Mózes ötödik könyve) a hangsúly a szabadulásra való emlékezésre helyeződik.

Kétféle idői vonatkozása van ennek a megszentelt napnak. Az egyik a jelenbe hoz, annak átélésére, értékelésére sarkall, a másik örök jövendőt ígér. Egyrészt az idő, a munka és a teremtményiség szentségére utal a szombat (/vasárnap), másrészt hálaadásra és örömre hív, melyek az ünnep legfontosabb kellékei. Az ünnep a megállás ideje és egyben a (Messiásra való) várakozásé is. Az ünnepi – megálló, pihenő – időben egész létezésünk értelmének keresése és ajándék jellegének megélése kerül középpontba. Ha pedig várakozás és készülődés, akkor a pihenés nem is passzív fogalom. Csak épp a történések nem láthatóak (posztolhatóak) a külvilág számára, hanem a benső szobánkban történnek.

Vannak vidékek

Vannak olyan élmények, amelyek kifejezésére, átadására a nyelv elégtelennek bizonyul. Ilyenkor hebegünk-habogunk, hümmögünk, vagy torkunkon akad a szó. „Vannak vidékek legbelül”, és ezekről a tájakról tudósítani még a legrátermettebb tollforgatóknak is kihívás. A benső tájak bejáráshoz és artikulálásához jó alapot szolgáltatnak a külső tájak, gondoljunk csak a nagy rituális zarándoklatokra (ez a protestánsoknál sajnos nem divat). Egészen eredeti módon hangolja össze egy ilyen út az ember testi és lelki-szellemi valóját, vallják a zarándokok. Kimenni a pusztába, átkelni a tengeren, fölmenni a hegyre. Ezek mind szimbolikus cselekedetek, túlmutatnak önmagukon, illetve mélyebbre fúrnak vagy épp magasabbra törnek. Önreflexióra vagy épp totális önelveszejtésre kényszerítenek.

Ha egy lélekvesztő hídon kelsz át egy fenyegetően mély szakadék fölött, figyelmed meglepő módon tökéletesen fókuszált, csak és kizárólag az aktuális feladatra koncentrálsz, erre az időre minden egyéb lim-lomot kilakoltat az elméd. Végre jelen vagy – ez az egyetlen módja ugyanis a túlélésednek.

Máskor meg a jóléti társadalom gyermekeként jó dolgodban nem is tudod, merre menj, mit csinálj. Lehetőségek egész tárháza világlik fel lelki szemeid előtt, de a választás nehézkesnek bizonyul, ugyanis egyszerre több helyen a tudomány jelenlegi állása szerint még nem tartózkodhatsz. A benső iránytű keveseknek van meg, az ilyen csip-csup választásokat ugyanis meg kell hogy előzze egy nagyobb léptékű választás.

A hegy lelke – a lélek hegye

Sok legendás megtérésélmény implikálója valami természetközeli élmény. A természetbe/természethez való visszatérés valami lelki áthangolódással, megfordulással is együtt jár. Gondoljunk csak (Szent) Ágoston misztikus kerti jelenetére vagy Petrarca hegyi – épp Ágoston Vallomásaihoz kötődő –, egész addigi életét és gondolkodásmódját átformáló élményére. Vagy a szent bolondként emlegetett, addigi jóléti életét nomádra, sőt, koldusbotra cserélő, napfivérrel kelő, holdnővérrel fekvő, az állatok nyelvén is értő Assisi Ferencre. A galambszelíd, madaraknak prédikáló Ferencet II. János Pál pápa 1979-ben az ökológusok védőszentjének nyilvánította. Az állatok világnapját azóta is születésnapján, október 4-én ünneplik. Ferenc felismerte a teremtett világ csodáját, a teremtmények közötti testvériséget, és azt, hogy ezek a javak az embernek kegyelemből adattak. Önként és dalolva élt nincstelenül – gazdagon.

Jézus felviszi a Tábor-hegyre három legkedvesebb tanítványát, Pétert, Jakabot és Jánost, majd a szemük láttára átváltozik. Szimbolikus a kinyilatkoztatás magaslati helyszíne. Jézus arca és ruhája fénylik, mint a nap. Aztán megjelenik Mózes és Illés is, és a felhőkből egy hang szól hozzájuk. A tanítványok a csodás események hatására eufóriát éreznek, maradnának még, Jézus mégis levezeti őket a hegyről, hisz ott van dolguk a földi világban. Az elvágyódás, elvonulás, kivonulás (a világból) motívuma, illetve igénye végigkíséri életünket, de végigkísérheti a hegy látványa is mint inspiráló kép. A hegy mindig ott magasodik előttünk, szemeinket rá emelhetjük, és erős kősziklánkká válhat a hétköznapokban.

Valahogy úgy lehet a benső – vagyis belülről fakadó – elhatározással is, mint azzal az egyszerű döntéssel, hogy akkor én most innen oda megpróbálok eljutni, számolva az esetleges most még be nem kalkulálható akadályokkal, emelkedőkkel, szakadékokkal, és viselve saját botladozásaim időnként a cél elérését veszélyeztetni látszó következményeit. Mindezt azzal a tudattal, hogy útjaim egyengetésének megbízottja lehetséges, hogy számomra kifürkészhetetlen utakon kíván majd terelgetni.

Tiszta forrás

Mint a szarvas, úgy kívánkozunk, áhítozunk a „szép híves patakra”, de erről a vágyakozásról a hétköznapokban igyekszünk nem tudomást venni és mindenféle mesterséges üdítőkkel csillapítani szomjúságunk. Vannak azonban olyan határtapasztalatok, melyek szükségszerűen, elemi erővel a felszínre hozzák ezt az igényt, és hatásukra többé nem elégedhetünk meg mindenféle pótlékokkal.

Természetben lenni csak „meztelenül” – hétköznapi maszkjainkat és álruháinkat levetve – lehet. (Assisi Ferenc ezt radikálizálta, ruháitól is lelkesen megszabadult.) Az egységélmény csak így élhető meg. Egyébként nem vagyunk mások, mint illetéktelen behatolók, csendháborítók. A gyerekektől sokat lehet tanulni e tekintetben, hisz ők még az édent élik, közvetlenül kapcsolódnak minden őket körülvevőhöz a teljesség teljes, mindenféle akarattól mentes, öntudatlan-ösztönös igényével.

A fölnőttek kevéssé értik a szabadon engedett fantázia nyelvét, hisz megtanultak határt szabni képzeletüknek, beléjük nevelték, mit szabad, mit illik és mi a „normális”. Világuk mesterségesen varázstalanított. El lettek vágva attól a kiapadhatatlan örömforrástól, mely mindig képes megújítani, megeleveníteni a lelket. Jó hír, hogy bármikor visszatérhetnek.