Kötőszó

A Facebook gazdag reflexiós bázist szolgáltat nemcsak a szociológia, a pszichológia vagy a kommunikáció- és médiatudomány számára, hanem – akár – a teológia számára is. 

Szerző: Kinyik Anita

A kibertér sem lehet isteni jelenléttől mentes. A keresztény etika szerint ugyanis cselekedeteinkért – és mért ne érthetnénk ebbe bele a virtuálisakat is – az embertársak és Isten előtt is felelősséggel tartozunk. Mégis bekebeleztetjük magunkat kreált látszatvilágainkban óriás hálózati cethalakkal, virtuális csalik bekapásával, no és persze egymással: sok kis kényszeres, versengő, mindig csak akaró, semmibe harapó egohalak.

A Magyarországon kiemelt népszerűségnek örvendő legdominánsabb közösségi oldal, a Facebook (Fb) gazdag reflexiós bázist szolgáltat nemcsak a szociológia, a pszichológia vagy a kommunikáció- és médiatudomány számára, hanem – akár – a teológia számára is. Ha direkt módon kívánjuk megközelíteni a kérdést, láthatjuk, egyre több „theo-logoszt” (vagyis Isten igéjét) előtérbe helyező törekvés jelenik meg ezen a felületen is, igyekezvén haladni a korral és új formákat – például kötőszókat – találni bizonyos értékek továbbadásához, kontextualizálásához; ugyanakkor a posztok, like-ok és profilok dzsungelében valamiféle „telosz” (végcél) nyomába is eredhetünk, hogy feltárjuk a virtuális tér belakásának rejtett dimenzióit, mélystruktúráit.

Behálózva

Az internet – ahogy ezt eredeti elnevezése, az internetwork is illusztrálja – legnagyobb vívmánya a globális hálózatosság, melynek segítségével földrajzi távolságot nem ismerve felhasználók milliárdjait képes összekötni. A social networkök (közösségi hálózatok) – mint amilyen a Fb is – a kibertérnek épp erre a tulajdonságára játszanak rá, meglehetősen direkt módon. Nem csupán a virtuális kapcsolódásra és kapcsolattartásra biztosítanak lehetőséget, de – adott esetben – az etikailag kifogásolható adathalászatra és -vadászatra is.

Természetesen ez utóbbi nem eredendően célja a hatalmas nemzetközi arccsarnoknak. A Facebook egy olyan szabadon eresztett zseniális emberi ötlet és annak kísérleti megvalósulása, melynek előre nem látható következményei és hatásai – az egyre kiterjedtebb felhasználás – folyamatában bontakoznak ki, és úgy tűnik, magukkal sodorják a kibertér időtlen világában általában nem elég tudatosan és felelősségteljesen szaladgáló emberiséget. A Fb túlnőtt kitalálóin, fejlesztőin és felhasználóin, túlnőtt rajtunk. Ez nem dráma vagy valamiféle károgás, ez egészen hétköznapi valóság. Beszédesek minderről az alábbi számadatok:

A Facebook 1,44 milliárd aktív felhasználót tudhat magáénak, amivel a világ legnagyobb népességű országa lehetne. A világon tehát minden ötödik ember rendszeres látogatója. Az aktív felhasználók több mint fele (936 millió) ráadásul minden egyes napon meglátogatja az oldalt (Facebook Newsroom, 2015). Itthon jelenleg 4,6 millió regisztrált taggal és 890 ezer napi aktív látogatóval rendelkezik, az online penetráció tekintetében pedig a teljes lakosság 46,19 százaléka (!) használója az oldalnak (Socialbakers, 2015; SocialDaily.com, 2015) (Pelle 2015).

Alaposan be vagyunk tehát hálózva, és a tapasztalat szerint kevesek keresnek a kákán is csomót: adottnak veszik azt, amit a rendszer – akár személyes adataik biztonsága tekintetében – kínálni tud, és nem fontolgatják a posztolást innen-onnan, ezzel-azzal, így-úgy-amúgy. Életformává válik a sokszor kevéssé reflektált nyilvános kifelé kommunikálás, a gombnyomással történő véleménynyilvánítás. Tudnunk kell azonban, hogy nem csak a kedves ismerősök figyelnek. Nem csak a hálóban vergődők sokféle amorf indulattal átitatott vagy a hálóban tudatosabban mozgók kritikus pillantásaival kell számolnunk, hanem egy hálón túli átható tekintettel is.

Talán ennek tudatosítása szolgáltathat olyan felülemelkedő, magasabb nézőpontot, melynek segítségével a netfüggő is megszabadulhat, a kényszeres like- vagy észosztó is notóriusan kattintgató ujjának megálljt parancsolhat, illetve a láthatatlan tekintetektől övezett aktív felhasználó – szellemi környezetszennyezés helyett – felhasználótársai érzékenységére is tekintettel lehet.

Kép-mutatás

A legtöbb tudományos igényű tanulmány számára megkerülhetetlen tény, hogy a Fb alapvetően képi kommunikációra épít. Számtalan empirikus kutatási eredmény is napvilágot látott a témában, melyek feldolgozása kétségtelenül elősegítheti a szükségszerűvé vált – különösen a Z-generációt érintő – Facebook- vagy médiakultúra tanításának fontosságát.

Naponta átlagosan 250 millió képet töltenek fel a Facebookra.

Azt már a televíziót démonizáló korszakban is megállapították, hogy az agyat feleslegesen ingerlő mozgóképtenger feldolgozhatatlanul sok; kérdés, a facebookos képáradatot ezek után miként tudják értékelni.

A képek minősége, feltöltésük, megosztásuk motivációja, gyakorisága egészen széles skálát ölel fel, bár sajnos a mérleg nyelve az első, esztétikai igényesség vizsgálatakor természetesen – telefon IQ ide vagy oda – a silány irányba dől el. Az egyes felhasználókat vagy felhasználói csoportokat meghatározó tényezők – pl. életkor, iskolázottság, érdeklődési kör – alapján nyilván sokféle kategória felállítható, de ezúttal ettől eltekintenénk.

Sokkal érdekesebb az az általánosnak mondható jelenség, hogy a Fb identitásteremtő erővel bír, az önreprezentáció – egy saját magunkról vágyott kép kialakításának és megmutatásának – eszköze. Az önreprezentáció pedig sajátos vizuális formanyelvet hoz létre. Ennek belátáshoz – a jó ízlés védelmében – szerencsére nem kell rettenetszelfiket megidézni, sokkal látensebb jelek is beszédesek lehetnek. Nemcsak a folyton hisztérikus igyekezettel életvalóságot (pl. táplálkozás) lenyomatolni vágyó kép-mutató, de a „képtelen”, rejtőzködő Fb-életmódot folytató profillal rendelkezők önreprezentáció-hiánya, a meg nem nyilvánulás jelensége is megérne egy alapos elemzést.

A Fb rendszerében ugyanis a hiánynak is jelentősége, jellege van. Élnek köztünk olyanok ugyanis – és ezt sem árt tudatosítani –, akik megdöbbentő módon, szabad akaratból egyáltalán nem részei a rendszernek, azaz nem regisztráltak, illetve – ahogy ezt ironikusan meg szokták jegyezni a bennfentesek –: kvázi „nem létezők”.

Fb-létstratégiák egész sorát tárhatnánk föl ennek nyomán, de fókuszáljunk újra csak a vizuális burjánzásnak egy kiemelkedően fontos jellemzőjére, méghozzá a jelen pillanat megragadni vágyásának általános nyomására. A dokumentálni akarás görcsös igyekezete épp tárgyát véti el akkor, amikor például egy jóízű baráti együttlét vagy városban flangálás közben telefonja után kapkod. A pillanat elillan, csupán a görcs és a beteljesületlen – általában kívülről sugallt – vágy marad. Pedig a most legfőbb sajátossága, hogy „nem azé, aki akarja, sem azé, aki fut…” (Róm 9,16)

A jelenlét (hiánya)

Mindig sokat elárul az adott kor emberéről az időhöz fűződő viszonya. A ma embere általában jobb jövőért hajt, közben távollétekor is jelen akar lenni pl. a közösségi oldalakon, pipákat igyekszik tenni bizonyos átélt események végére – pl. egy „megvolt”-poszt elküldésével. Az idővonalunkat mi magunk alakíthatjuk, létrehozhatunk és törölhetünk életeseményeket, megjelölhetünk mérföldköveket fenntartva ezzel annak látszatát, hogy saját történetünket, történelmünket mi magunk írjuk, saját életünk meghatározói, behatárolói mi vagyunk. Csakhogy ez illúzió.

Az utóbbi megállapítás triviálisnak tűnhet, az illúzió napi szintű éltetése azonban mindenképp a tudatosítás ellenében hat.

Egyes kutatók meggyőződéssel állítják azt is, hogy x év múlva a társadalom nagy része – hála a Fb-nak – teljességgel nárcisztikus lesz.

Egészen abszurd, hogy sokan arról számolnak be, hogy facebookozás közben vagy után rosszabbul érzik magukat, mint előtte. Erről a jelenségről egy rendszeres bibliaolvasó egészen bizonyosan egy Pál apostoltól jól ismert mondatra asszociál: azt tesszük, amit nem akarunk. Ebben az esetben ráadásul nemcsak az „óember”, a bukott emberi természet, hanem a „Fb-mátrix” foglyai is vagyunk. Ez különösen igaz lehet azokra – jellemzően sajnos pl. a magyar mentalitásúakra –,akik állandóan méricskélnek, folyton összehasonlítják magukat, az életüket, lehetőségeiket, képességeiket másokéival, és kevéssé hiszik, hogy alakítói lehetnek környezetüknek. Pedig a Fb erre is sok lehetőséget kínál, szabad felületeket hagy a leleménynek és kezdeményezőkészségnek.

Kifejezetten hatékony fórum például a különböző civil kezdeményezéseknek, remekül meg lehet a segítségével szólítani embereket, el lehet juttatni nagy tömegekhez fontos ügyeket, üzeneteket, adott esetben mozgósítani is lehet. A Fb tehát alkalmas eszköz különböző társadalmi párbeszédek elindítására. Úgy látszik azonban, hogy keveseknek sikerül a helyén kezelni, funkcionálisan használni az oldalt, így sokszor nem ők használják a Fb-ot, hanem inkább az használja őket. A megszokáson és alapbeállítódottságon a legnehezebb változtatni, kérhetjük tehát nap mint nap azt is:

„Mindennapi virtuális frusztrációmennyiségünket add meg nekünk, Uram!”

De talán még gyümölcsözőbb, ha a szelekció, illetve az értékorientált felhasználási mód gyakorlatba ültetésének képességéért fohászkodunk. 

A másik arca

Úgy tűnik, hogy a profil mögé rejtett kapcsolatfelvétel, csak vélt otthonosságot képes teremteni.

Ha például találkozunk egy rég nem látott, de Fb-on „követett” ismerőssel, a szemtől szembeni kommunikáció a legcsekélyebb mértékben sem lesz megkönnyítve bizonyos virtuális információk birtoklása által, sőt sajátosan zavart, valamiféle meghasonlottságérzetet idézhet elő. A másik személyes jelenléte rávilágít arra, hogy a Fb-on nem jöhet létre valódi találkozás.

A rendszer nyíltságának alapja a tét nélküliség, valaminek a hiánya. Azért „szeretget”, like-ol könnyen az ember, mert egzisztenciálisan ebben a tevékenységben egyáltalán nincs benne. Ugyanakkor – és ez érdekes paradoxon – sokszor munkál benne várakozás, hogy virtuálisan őt magát is értékeljék, szeressék, holott valahol tudja, nem ez az igazi mérce, nem ez a mérvadó.

Mindenesetre bizonyos kutatások azt is kimutatták, a Fb-os interakciók oroszlánrésze pozitív, megerősítő jellegű, még a kritika is inkább humoros formában jelenik meg, mintsem hidegzuhanyként. Ilyen módon azt mondhatjuk, a Fb egy utópisztikus világ.

Emberi vágyak, igények hozták létre, formálják és éltetik tovább. Ebből következően a facebookozás a valóság elől történő menekülésként is értelmezhető. A Fb-on hosszú órákat lógók, a céltalanul, öntudatlanul tévelygők sokszor nem képesek szembenézni tevékenységük valódi mozgatóival, nem képesek szembenézni hiányaikkal.

Ilyen alapvető hiány sokszor a közösségé, amelyen bizonyos hasonló érdeklődésű egyéneket összegyűjtő Fb-csoportok oldhatnak, sőt, a háló segítségével akár még valóságba is ültethetik a csoportosulást, de a magányosságérzet mélyebben rejlő, „metafizikai” szomjúságát kevéssé oldhatják. Annak feltárásához ugyanis hús-vér társakra van szükség, nem sok kis virtuális „ő”-re, hanem a szemben álló, szemedbe néző „Te”-re. Csak így segíthet rajtunk a másik, akiben megláthatjuk magunkat, „megmoshatjuk arcunkat”. Ez az arc ama eredeti, „nagy arc” – Fb-on ismerősnek nem jelölhető – képmása. Ennek felismerése az egyetlen, amely a hálóból kiszabadíthat és a virtuálisról a valódira állíthat.

A felhasznált adatok forrása: PELLE Veronika 2015. A toolon túl… Médiatudatos tartalomkezelés a Facebookon. In: Kommunikációs terek. Szerk. Hanga András. DOSZ–Partium–Új Mandátum, Budapest–Nagyvárad.