Kötőszó

Mennyiben tér el az akkori államhatalom erejének való engedelmesség a jelenlegi viszonyaink közt ismert hatalmi struktúrák puha vagy céltudatos engedelmességétől? Stressz, érvényesülés, hatalmi technikák, politikai losungok – ma is van épp elég arctalan és legalább annyi nagyon is személyes hatalmi igény, ami naponta szolgákat keres. Béres Tamás evangélikus teológus professzor véleménye az ügynökkérdésről.

A körülmények hatalma. Ezzel a címmel olvashattuk nemrég a Kötőszó blogon Prőhle Gergely evangélikus egyházvezető gondolatait az „ügynökkérdésről”.  Az országos felügyelő nyilatkozata Lehel László állambiztonsági múltjának napvilágra kerülése és Harmati Béla püspök közelmúltbeli nyilatkozata kapcsán ismét világossá tette az egyházi közvélemény többségének nézetét. Ez arról szól, hogy a sok, megérthető és megbocsátható személyes indok és indíték olyan objektíven is leírható tevékenységgé áll össze a kommunista állambiztonsági szervek által beszervezett személyek esetében, amelynek feltárásával ma is tartozik az egyház tagjainak és az igazságnak. Ezek után jogosan vetődik fel a kérdés: miért nem hagyjuk békén a múltat? Miért tartják ma fontosnak sokan az evangélikus egyházban, hogy sokszor köztiszteletben álló emberek (máskor közismert ügyeskedők) múltjával foglalkozzanak ahelyett, hogy fátylat borítanának a történtekre és a soron következő feladatra összpontosítanák figyelmüket és erejüket? A kérdés jóval túlmutat azon a problémakörön, amit történelmi ismeretekként tartunk számon, és megismerésüket értékelésükkel együtt pedáns szakemberek számára tartunk fenn. A választ valószínűleg mindannyian tudjuk, mégis félve mondjuk ki, mert üzenete történelmi korokat átlépve, hirtelen és kellemetlenül közel kerülhet hozzánk: azért, mert ilyen vagy ehhez hasonló körülmények minden korban és minden történelmi helyzetben túlságosan könnyen keletkezhetnek. Az érvényesüléshez, vagy ami ezzel sokszor egyet jelent, szemléleteink érvényre juttatásához minden kor, többek számára felajánlja viszontszolgálatot váró szolgálatait. Ezt a rövidebb és hatékonyabbnak látszó utat, ennek felajánlását és az erre adott beleegyező választ nevezném leginkább a „körülmények hatalmának”.

Nemzedékem nagyrészt csak fiatalabb kísérője volt a beszervezők és beszervezettek generációjának. 1985 elején, másfél éves sorkatonaság után, ketten kezdtük el tanulmányainkat az Evangélikus Teológiai Akadémián. Négy év volt hátra a rendszerváltásig, de ezt persze senki sem tudta még. Húszévesek voltunk; ebben az életkorban sok mindent ismer már az ember a világból, de átfogó eszmei, ideológiai védekezésre nem nagyon képes. Amennyire tudom, négyünket próbáltak meg beszervezni a leendő teológiai hallgatók közül másfél év alatt a laktanyánkban, és egyikünket talán sikerült is valamennyire. Később egymás közt megbeszéltük a velünk személyesen próbálkozó ezredes ideológiai koreográfiáját. Dióhéjban: sematikus, veszélyes és nevetséges volt. (Mondanivalóm szempontjából nincs jelentősége, de ha valaki mégis kíváncsi volna a részletekre, kérésre a hozzászólásokban megírom.)

Első évfolyamos korunkban, egy délután, egyik idősebb iskolatársunk hívott, hogy mutatna valamit nekünk. A Kiskörút egy pontjára vitt minket, és a Deák téri templomunk teteje felé mutatott: mit láttok? – kérdezte. A Körútnak arról a pontjáról nézve a templom előtt álló pártházat díszítő vörös csillag épp a templom tetejére illeszkedett. Kiemelt templomunk vörös csillaggal. Amennyire hatásvadásznak tűnt a gyors bemutató, annyira tanulságos is volt. Annyit rögtön megtanultam belőle, talán már ott az utcán, hogy a „testvér” és a „megbízható ember” között nincs egyenlőségjel. A rendszerváltás utáni években, ahogy a korábbi ügynökök listája elkezdett terebélyesedni, és olyanok neve is rajta állt, akiktől egyébként sokat tanultunk, a lelkészek levelezőlistáján is nagy viták folytak erről. Akkoriban azzal érveltem, hogy mindenki megérdemli, hogy elárulják, jelentsenek felőle és besúgják, aki nem nézte meg időben, kivel barátkozik. Véleményemet a tanárainkról szerzett tapasztalataim is alátámasztották, akik az evangélikus egyházi élményeim első vonalát jelentették. Egy kivétellel, egyikükkel sem tudtunk megbízható és komoly kapcsolatot kiépíteni. Ismereteket kaptunk tőlük, de személyes, komoly kérdéseinkkel nem lehetett hozzájuk fordulni. Valójában nem hagyták. Volt, aki a legkomolyabb teológiai vagy lelki kérdések megtárgyalása közben is komikus volt mindig, és volt, aki valószínűleg morális döntése következményeként már előre tönkretette magát. Volt, aki fennköltnek tűnő könnyedségbe, volt, aki kérlelhetetlen komolyságba, és olyan is, aki érthetetlen hétköznapiságba burkolózva élte számunkra is látható életét. Most visszatekintve nem csodálkoznék, ha emögött legalább részben az önmaguk felett mondott ítélet hatálya állt volna, amivel akarva-akaratlanul azokat is védték, akik így soha nem fordultak hozzájuk útmutatásért.

Keserű és reális adottságnak tűnt az egyházi emberek esendősége, aminek személyes indítékait általában nem ismertük, de következményeinek légkörében éltünk.

Tanulmányainkra nézve ez azt jelentette, hogy sokunk számára élesen kettévált a teológiai műhelymunka és az ennek segítségével levezetett következtetések világa. Az előbbit igyekeztünk minél alaposabban elsajátítani tanárainktól, míg következtetéseiket, mintha csak valami eredendő és naiv fenomenológusok lettünk volna, legtöbben kétkedve hallgattuk. Annyi biztos, hogy főiskolai  felkészülésünk során a legjellemzőbb, sokat hallott teológiai gondolatok éppen az érvényes egzisztenciális kérdések és a tudományos teológiaművelés közötti senkiföldjére húzódtak be.

Eközben folyamatosan kerestük a lehetőséget a Takácsné Kovácsházi Zelmával való találkozásra, aki alibi-teológia vagy önfenntartó teológia helyett nyitott, komoly, érvényes kérdésekkel szembesítő teológiai forrásokkal tudott bánni. Több mint felüdülés volt a vele való találkozás, mivel a számunkra ismert területen, a senkiföldjén, a „körülmények hatalma” alatt évtizedekkel azelőtt felnőtt diakóniai teológia programjából annyit jól láttunk, hogy a kimunkálásába fektetett jelentős energia ellenére vagy túl optimista, vagy túlságosan gyenge elképzelés ahhoz, hogy egyszerre lehessen komolyan venni és jó szívvel elfogadni. Ismertünk olyanokat, akik bátortalanságból vagy érdekből komolyan vették, de nem fogadták el, sőt még csak nem is igazán érdeklődtek a teológiai összefüggései iránt. És voltak szép számmal olyanok is, akik elfogadták ugyan jó szívvel, de (talán soha-nem-volt) valóságérzéküket adták érte cserébe.

Ebben az időben kerülhetett sor arra a lelkészkonferenciára, ahol egyik püspökünk, egy még bátornak számító, aktuális egyházpolitikai kérdésre kitérő, elterelő retorikai válaszba kezdett. Az akkoriban is  divatosnak és kötelezőnek számító szóviccek elhangzása után egyik társunk az első sorban felállt, felénk fordult és annyit mondott: „nem baj fiúk, az idő nekünk dolgozik”. Sokáig bíztam abban, hogy ez így is van. Legalább addig, amíg fel nem fedeztem, hogy az „ügynökkérdés” méregfoga nem a közelmúlt történelmi eseményeibe, nem a személyes emberi kapcsolatokba és nem is egyházi közösségeink politikai hitelességébe mélyedt bele elsősorban, hanem mindenek előtt a teológia szerepébe, hasznába és erejébe vetett bizalmunkat kezdte ki. Ma, ha szóba kerülnek a beszervezés történetei, amikor megint kiderül valakiről, hogy a „körülmények hatalma” alatt ő is megvárta, amíg mások lengetik meg orra előtt aktáit, pedig gondolatban már hányszor nekiveselkedhetett a megalázó helyzet elkerülésének azzal, hogy magától lép ki a nyilvánosság elé, elsősorban nem történetének részletei érdekelnek.

Ezeknél érdekesebb és fontosabb a jelennel való kapcsolat.

Mennyiben tér el az akkori államhatalom erejének való engedelmesség a jelenlegi viszonyaink közt ismert hatalmi struktúráknak való puha vagy céltudatos engedelmességtől? Stressz, érvényesülés, hatalmi technikák, politikai losungok -- ma is van épp elég arctalan és legalább annyi nagyon is személyes hatalmi igény, ami naponta szolgákat keres.

A hatalom gyakorlóival való együttműködés és a közvetlen hatalomgyakorlás az egyházi tisztségektől a kis- és nagyobb vállalkozásokon át az államapparátusig olyan hatalomtechnikai ismereteket és tudatos személyes készségeket feltételez, amelyeket sokan erényként tartanak számon. Hol a határ a rugalmasság és az elvtelenség, a hűség és szervilitás, a rátermettség és kiválasztódás, a segítőkészség és bennfentesség, a szolgálat és érvényesülés, az áldás és az átok között? Hol az egyház helye, van-e egyáltalán jól körülírható saját helye a sokféle demokráciát megjelenítő mai társadalmak hatalmi szerkezetében? Van-e közösen vállalható alapja az egyházi küzdelmeknek olyan társadalomban, amelyben a keresztény értékekre történő folyamatos és összefüggéstelen utalás a kormánypropaganda egyik, egyházi segédlettel mesterségesen fenntartott kommunikációs eszköze? Vagy sorsszerűen, kezelhetetlenül és tragikusan oszt meg bennünket az a hatalmi politika, amelynek a Jézus-jelenséget őrző egyház semmiképp, sem aktív, sem passzív módon, nem lehet szerepvállalója? Abban biztosak lehetünk, hogy ha nincs más célért együtt küzdenünk, megharcolnunk, mint azért a korunkban időszerűtlennek  tűnő uralkodói kegyért, hogy a fenntartás anyagi eszközeit vagy az ideológiai támogatást biztosítottnak lássuk, akkor a már most is akadozó belső párbeszédeink lehetősége végleg megszűnik, és a belső szakadozottság kora után formálisan is számolhatunk közösségeink széthullásával. Ami pedig ennél kisebb baj lenne ugyan, de nagyobb szégyennel járna: szétszakadásával.

Ha e téren nagy változás nem lesz, nem látom okát, hogy a történelmileg mögöttünk álló, rossz emlékű évtizedek nomenklatúrájához visszatérve, egyházi jelenünket ne épp az „ügynökegyház” kifejezéssel írjuk le. Jézus követőit, a szélsőségesen performatív mozgalmi kereszténység szóhasználatán kívül, nem nevezik ügynököknek. Az ügynök hatalmat kiszolgáló személy, aki az operatív szintjének megfelelően dedikált mozgásterét élvezve, saját elhatározásából erősítheti megbízója pozícióját és ezzel párhuzamosan egyengetheti önnön jövőbeni terveit. Jézus követése ennek több ponton is ellentmond. A keresztények nem szolgálnak ki semmiféle hatalmat, szabad urai mindennek, ezért önkéntes szolgái mindenkinek, megbízatásukhoz senki nem kérte aláírásukat, sőt ha adhatunk Augustinus szavára, ellenállni sem igen képesek Mesterük hívásának.

Emellett nem áll módjukban sem uruk hatalmának további erősítése, sem hosszú távú életkilátásaik (mások szabálytalan beelőzésével megvalósított) polírozása.

Bízhatunk abban a történelmi tapasztalatban, hogy a kereszténység alapjainak olyan erős kitételei ezek, amelyek a félreértett szerep, az uralkodói vagy kiszolgálói mentalitás hosszú évszázadai ellenére, kisközösségekben, mártírtokban, Isten embereiben, az időről-időre fellépő prófétákban és nem utolsó sorban a szívből megtérő bűnösök bátorító példáján át, elegendő erővel vezette a mába Jézus világos szavainak igazságát.