Kötőszó

2016 végét sokan várták már, a legtöbben rossz évként értékelték, ami nem csoda, hiszen a világpolitikai helyzet egyre aggasztóbb, a közel-keleti konfliktus sem oldódott meg, sőt, még inkább elmérgesedni látszik, ráadásul sorra haltak meg azok az ikonikus hírességek, akik több generáció zenei ízlését formálták. Vettük a bátorságot, és összegyűjtöttük azokat a dolgokat, amik miatt mégis szerettük 2016-ot. Könyv, színdarab, film, utazás és számítógépes játék is található a listánkon; olyan élmények, amelyek számunkra valamilyen szempontból meghatározóak, emlékezetesek, elgondolkodtatóak voltak.

Nagy Szabolcs

Szélrózsa Band - Másik élet

Nem igazán tudom megragadni, mi tetszik ennyire a Szélrózsa Band Másik élet című lemezében. Ránézek, és elfog az öröm.

Talán azért, mert az idén elinduló Szikra-díj „döntősei” között egyedüli evangélikusként szerepeltek a legjobb dal és a legjobb együttes kategóriában. De eszembe jutott maratoni koncertjük is, amikor az idei Szélrózsán a leges-legnagyobb sár közepette mindenki ugrálva üvöltötte bele a világba, hogy „Áldás leszel!”. Az is lehet boldogságom oka, hogy ismerem az alkotókat személyesen és büszke vagyok, hogy végre kezemben tarthatom sok évnyi szenvedéssel és örömmel teli munkájuk végeredményét.

Viszont leginkább annak örülök, hogy ezen a lemezen hallható az egyik legfontosabb keresztény dal, amit valaha hallhattam. Már többször áradoztam a Hamilton musicalről itt a blogon (itt és itt, sajnos a musical 2015-ös, ezért nem került be 2016-os élményeim közé), de most is meg kell ragadnom az alkalmat, mert csak vele tudom összehasonlítani a Mózest. A Hamilton tökéletesen ötvözte a történelmi narratívát jelen korunk kérdéseivel és meglátásaival. Általa úgy tudok tekinteni a 18. századi amerikai történelem alakjaira és eseményeire, mint velem azonos emberekre és mindennapos történésekre. Emlékeztet arra, hogy a történelem nem pusztán lapok egy könyvben, hanem emberi valóság. És a Mózes is ilyen. A sokszor megfoghatatlan bibliai narratíva ebben a számban egyszerre jelenik meg, mint bibliai történet és az emberi kételkedés valósága. Ennek a kételkedésnek olykor érthetetlen isteni „megoldása”, miszerint „azért csak menj: majd én segítségedre leszek a beszédben, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,12) itt egyszerre válik egyértelmű, mindenki számára átélhető bátorítássá. Ez óriási teljesítmény és hatalmas taps Wild Annának és a Szélrózsa Bandnek ezért. Az egész magyar kereszténység hálás lehet ezért a dalért és az egész lemezért. Én az vagyok.

A lemez megvásárlásáról érdeklődni a szelrozsaband16@gmail.com e-mail címen érdemes.

That Dragon, Cancer

Az idei év kezdetén nem igazán hittem volna, hogy eddigi életem legintimebb, legőszintébb emberi pillanatát éppen 2016 rejti, méghozzá egy videójáték formájában.

A That Dragon, Cancer egy 2016 januárjában megjelent videójáték, mely a Green család történetét meséli el. Amy és Ryan legkisebb gyermekét, Joelt egy éves korában diagnosztizálták agydaganattal. Az orvosok pár hónapot jósoltak neki, de az állapota csak négy évvel később fordult igazán rosszra. Joel 2014 márciusában hunyt el otthonában, szülei és testvérei társaságában. Videójáték-fejlesztő édesapja, Ryan még a kezelések alatt kezdett el Joel története köré játékot kreálni, hogy segítse a történtek feldolgozását, illetve, hogy emléket állítson gyermekének. A játék karaktereinek kinézetét a valódi életből mintázták, szövegüket a valódi személyek gondolatai adják és hangjukat is a valódi emberek kölcsönözték. Mikor Joelt látjuk, teljesen egyértelmű, hogy az tényleg Joel.

Nem szeretnék egy minikritikába szaladni, de úgy éreztem, szükség van a játék hátterének elmesélésére, hogy felemlegessek egy igazán megható jelenetet belőle.

Egy éjszaka Joel képtelen abbahagyni a sírást. Éppen most kezdték el a kezeléseit. Ülsz mellette a kórházban Ryanként és próbálsz neki segíteni. Ryan felveszi, énekelget neki, de nem segít. Próbálja megetetni, megitatni, de egyszerűen nem segít. Joel már torkaszakadtából üvölt és Ryan képtelen arra, hogy megszüntesse saját gyermekének fájdalmát. Ryan teljesen összetörve leül Joel mellé és megszólal: „Üres vagyok. Te… nem tudom Te ki vagy, de Te ott vagy. Itt szeretnélek Téged. Azt szeretném, hogy megnyugtasd a fiam. Én nem tudom és már annyi mindenen átsegítettél minket. Ő még mindig itt van. Nem halt meg. Nincs ott Veled. Édes Istenem Azt szeretném, hogy Joel velem legyen. Kérlek.” A tehetetlenség és kétségbeesés pillanatában, amikor Ryan beismeri, hogy Isten az egyetlen, aki képes megnyugtatni gyermekét, a sírás elhallgat, és Joel végre elalszik.

A játék nem a rákról szól, de még csak nem is a tragédiákról. A játék üzenete a reménység, hogy a legtehetetlenebb és legkétségbeejtőbb pillanatokban is jelen van Isten.  Ezt a készítők csak úgy tudták elérni, hogy őszintén megnyíltak előttünk és elmesélték történetüket. Nem prédikáltak, nem tanítottak, csak megmutatták azt, kik ők és min mentek keresztül. Én pedig kisírt szemmel kezdtem el reménykedni, hogy még a tragikus pillanatokban is ott van az örömhír.

Aki tovább kutakodna a játékkal kapcsolatban ajánlom a róla készült dokumentumfilmet, vagy ezt és ezt a videóesszét. 

Otis Moss III - Ships That Never Sail

Amerikai ösztöndíjas évem egyik legnagyobb hozadéka, hogy tüzetesebben megismertem a fekete kultúrát. Értem a rap zenét, a hip-hop fontosságát és a közös történelmi sebek mélységét. Már az én szívem is megszakad, mikor egy újabb ártatlan fekete fiatalt lőnek le és megjelenik a #BlackLivesMatter vagy akkor, mikor a tömeges bebörtönzés rendszerének felépítését látom épülni akár távol, akár itthon, Magyarországon.

Ennek a kíváncsiságnak csúcsán ért el a következő igehirdetés.

Bár a videó 2012-ből származik, én ezt a prédikációt 2016-ban hallottam. Alapigéje egy igen egyszerű igeszakasz: Jósáfát csináltatott Tarsís-hajókat, hogy aranyért menjenek Ófírba, de nem tudtak elmenni, mert a hajók összetörtek Ecjón-Geberben. (1 Kir 22:49) A prédikáció arra a nagyon egyszerű képre épít, hogy nincs nagyobb tragédia annál, mint egy hajó, mely sosem hagyja el a kikötőt. Számomra ez igen intenzív élmény volt. Egyrészt ritkán hallok 20 percnél hosszabb prédikációkat, de még hosszúsága is beszéd előnyére vált, semmint hátrányára. Másrészt, Magyarországon még nem találkoztam ennyire erős, fekete vagy kisebbségi atmoszférával. Azonban a prédikáció nagy találmánya, ahogyan az egész homiletikai szemléletnek is, hogy a prédikátor a tragédiákról prédikáljon. Azokat a kulturálisan fontos eseményeket emelje ki és használja illusztrációként, melyek mély sebeket tépnek fel bennünk. Legyen az korrupció, szexuális erőszak, vagy éppen egy ember bebörtönzésének története. A lényeg nem az, hogy Isten jelenlétét a világ jóságában, szépségében mutassuk be, hanem éppen a tragédiákban lássuk meg az örömhír lehetőségét. Nem szomorkodásról, csak puszta felismerésről van szó, hisz halál nélkül sincs feltámadás.

Nem mondom, hogy ez az igehirdetési mód minden vasárnap tud működni, de akkor abban a pillanatban én is minden fontos mondatnál felálltam és tapsoltam, mert azt éreztem, hogy az evangélium elevenedik meg előttem. Sosem hatott rám még ennyire erősen egy igehirdetés.

Kézdi Beáta

Sóvirág avagy a létezés eufóriája

Fotó: Tünet Együttes

A Tünet Együttes előadását a Vígszínházban játsszák, de én a Pécsi Országos Színházi Találkozón láttam. A darab egy 90 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő és egy fiatal táncosnő duettje. Fahidi Éva és Cuhorka Emese, a Tünet Együttes táncosnőjének táncát és találkozásuk, életük történetét nem lehet nem könnyezve nézni.

Egy fiatal nő tinédzserkori és mai gondja számunkra ismerősek, mégis izgalmasak a színpadon is, mindezt fokozza, amikor Fahidi Éva ezzel párhuzamosan elmeséli többek között azt is, hogy zongorista akart lenni, de az élet közbeszólt. Családjával együtt 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták. Édesanyját, édesapját, kishúgát és szinte teljes tágabb családját, közel ötven főt gázkamrákban ölték meg 1944-ben. Őt Allendorfba hurcolták, a Dinamit AG muníciógyárban kellett kényszermunkát végeznie. 1945. november 4-én egyik nagynénjével érkezett vissza szülőföldjére.

Fahidi Éva csak több évtizeddel később volt képes megbocsátani édesanyjának, mert úgy érezte anyja könnyen adta meg magát. Megrázó volt hallani, hogy szülei képét csak húsz évvel ezelőtt, hetvenéves korában tudta kiakasztani lakása falára. Az előadás után nehéz szavakat találni, ezért örültem mikor másnap reggelinél – miután egy hotelben szállásoltak el minket – tudtam két szót váltani Fahidi Évával, akinek kedves és szerény tekintetét sohasem fogom elfelejteni.

Bartis Attila A vége

Bartis Attila könyvét olyan barátaim, kollégáim dicsérték, akiknek adok a véleményére, tehát megvettem. Nem csalódtam, rég volt olyan könyv a kezemben, melyet egy ültő helyemben öt órán át olvasok, mert nem tudom abbahagyni. Bartis műve ilyen. A kortárs erdélyi író könyve egy férfi, egy ország és szerelmek, találkozások története gördülékeny stílusban, tűpontos életbölcsességekkel. Bartis könyve izgalmas történelmi korrajz is egyben, melyben Szabad Andrással, a regény főhősével egyszerűen együtt kell menni. Bár nem lehet mindig egyetérteni vele, mégis magával ragad.

Izland

Az elmúlt év szinte felfoghatatlan élménye volt eljutni Izlandra, mely mindamellett, hogy tele van csodálatos vízesésekkel és gejzírekkel, jól esően rendezett és nyugodt ország is. A kapkodáson kívül kosz sincs. Izland, a tisztaság országa és jó, hogy van még ilyen a Földön. A csapból tiszta gleccservíz jön, így bárhol nyugodtan megtölthetünk egy palackot, nem kell a boltba rohangálni ásványvízért, az emberek mosolyognak, ha mosolygunk, nem háklisak, hogy nem az anyanyelvükön szólunk hozzájuk. Európa legnagyobb összefüggő jégmezőjének (Vatnajökull) szélén található Jökulsárlón látványa pedig örökre az emlékezetembe vésődött. Teljes a csend, csak jégtömbök szakadnak le olykor a nagy egységből. Valahogy ott igazán megszerettem és megtanultam becsülni a csendet. (Izland: Csönded vagyok)

Laborczi Dóra

Wittenberg

December elején három napot töltöttem Wittenbergben egy egyházi kommunikációs szakmai találkozón – ennek a néhány napnak a rám legnagyobb hatást gyakorló mozzanatát írtam meg a Luther és a zsidók című cikkben, a nemrég átadott wittenbergi Luther panorámáról pedig az eheti Evangélikus Élet magazinban lesz szó –, de azt talán kevéssé emeltem ki ezekben a cikkekben, hogy az egész város, a hely szelleme önmagában mekkora hatást gyakorolt rám.

A Lutherhaus, egy 1900 körüli képeslapon

Az egykori egyetem épületében kialakított konferencia-központban folytak a szakmai programok, itt volt a szállásunk is. Az épület külső homlokzata tele van emléktáblákkal: ki tanult, ki tanított itt (Giordano Bruno, Johaness Agricola, !!!). A szomszédos, impozáns épület Melanchthon háza volt (ma Melanchthon múzeum), amit azért intézett el neki Luther, hogy valahogyan Wittenberben tartsa – hiszen nagyon vágyott haza, a délnémet Brettenbe, ahol jobbak a borok, tisztábbak az utcák, és melegebb az idő. Itt élt először egyedül, aztán barátai unszolására feleségével, akit végül egészen megkedvelt – négy gyermekük született. Az épület a korai reneszánsz építészet egyik gyöngyszeme, engem pedig leginkább azért hozott lázba, mert több mint kétezer kéziratot, levelet őriznek itt tőle.

Ugyanebben az utcában, egy belső udvarban található az ágostonos szerzetesek egykori szálláshelye, amely később Luther doktornak és családjának adományozott az egyetem. Itt élte átlagos, hétköznapi életét a Luther család, és mintegy 20-40 állandó vendégsereg, akik szerte a világból érkeztek, hogy Luther Mártonnal beszélgethessenek és találkozhassanak. Luther felesége, Bóra Katalin, nem egy egyszerű családanya volt, hanem egy komoly családi vállalkozás vezetője, aki hajnali 4-kor kelt, intézte az állatokat és a veteményest, napközben intézkedett a piacon és az épület fenntartásával, pénzügyekkel kapcsolatos dolgokat is mind ő kezelte. Emellett, ha kellett, akkor sört főzött, ha kellett, akkor vacsorát. A férjét 42. születésnapjára pedig ezzel a kapuval ajándékozta meg: 

Ennek a fáradhatatlan nőnek állít emléket az udvaron található szobor, melyen Bóra Katalin nem áll, hanem határozottságot sugallva lép, szoknyája libbenése és egész testtartása jelzi, hogy dolga van: ő itt sohasem volt tétlen. Jelenleg ebben az épületben múzeum működik, itt található a világ legnagyobb reformáció-gyűjteménye – ott jártunkkor azonban nem volt látogatható, ahogy sok más fontos épület sem Wittenbergben, hiszen az 500. évfordulóra nagy erőkkel készül a város, és szinte minden renoválás alatt áll.

Wittenberg belvárosa – balra a városháza, előtte Luther és Melanchthon szobra, háttérben a Stadtkirche.

A városról még egy ilyen villámlátogatás után is rengeteget lehetne írni – Cranach házáról és az udvarában található kis nyomdáról, a vártemplom kapujáról, a Luther kertről vagy Yadegar Assisi monumentális Luther panorámájáról. De talán leginkább azt a gondolatot hoztam magammal abból a templomból, ahol a világon először szolgáltatták ki két szín alatt az úrvacsorát, hogy a reformáció lényege a lassú, folyamatos építkezés. A reformációnak ez a lényeges mozzanatát ugyanis csak 1521-ben végezte el Buggenhagen a városi templomban (vagyis nem a vártemplomban, ahol Luther a tételeit a hagyomány szerint kiszögezte), miközben, ugye, mind tanuljuk, hogy a reformáció 1517 október 31-én kezdődött. Négy év kellett ahhoz, hogy az „újhit” egyik legnagyobb újítása, a két szín alatti úrvacsora, a reformáció szülővárosában meg is valósuljon. Minden hatásos történet hosszú folyamat eredménye, nem egyetlen pillanat, nem futótűz, nem is hőstett. 

Nádas Péter: Az élet sója

Éppen ennek a folyamatnak a megragadása miatt tetszett nagyon Nádas Péter Az élet sója című könyve, amelyről holnap közlünk majd itt hosszabb kritikát. Addig is, elöljáróban azt hangsúlyoznám ezzel a vékony kis kötettel kapcsolatban, hogy egy sójáról híres német kisváros fejlődéstörténete és mivel főhőse (Johannes Brenz, Luther egykori tanítványa) csak a kötet végén tűnik fel, addig a város maga a főszereplő. Így haladunk vele és benne a sótermelés részletes leírásától kezdve a piactereinek problémájáig. Utóbbi egyébként maga a feszültség a cselekményben, innen jutunk el lassan, komótosan a piactereket felosztó – és ezzel a város lakosainak a legnagyobb fejtörést okozó – templom lépcsőjéig, hogy aztán végre beléphessünk a templomba és eljussunk berendezésének részletes leírásáig is. Utóbbira azért van szükség, hogy majd a kötet végén felbukkanó hús-vér karakter, Johannes Brenz szerepe (Brenz a város 1518-ban érkezett, szeretett és maga választotta, Luther Márton tanításaival felvértezett prédikátora volt), valamint az apró folyamatokból összeadódó, lenyűgöző végeredmény valóban hangsúlyossá váljon és ezáltal – Nádas Péter rendkívüli stílusának köszönhetően – a reformáció lényegéből is megértsünk valamit, a városka ma is kitapintható lenyomatain keresztül.

Spotlight

Hogyha pedig filmet kellene választanom, akkor egyrészt nagy bajban vagyok, mert számos sorozatot és filmet szerettem meg idén, és természetesen a Saul fia mellett sem lehet szó nélkül elmenni, így visszatekintve valamiért mégis egyértelmű, hogy a Spotlightot kell választanom. Egyrészt azért, mert olyan témát dolgoz fel, ami hosszú évtizedek óta, csendesen ássa alá az egyház hitelességét, és szerintem minden ilyen téma értő és érzékeny feldolgozása segíthet ennek helyreállításában. Másrészt azért, mert az alapos, tényfeltáró újságírói munka, a valóság valódiságának a megragadása, a pr- és érdekmentes, valódi szakmai hozzáállás, a dolgok mélyére ásás az, aminek értelmét látom. Szerintem nagyon fontos, hogy Az ördög Pradat visel, meg a Szex és New York és hasonló tingli-tangli magazinos újságíró hősök után a rendező megformázta ezeket a típusú újságírókat is. Akiknek munkája látványosan kevéssé megragadható, a Spotlight mégis bizonyítja, hogy az erős, lényeges tartalomhoz nem kellenek hatásvadász effektek, a mondanivaló a lényeg, mert annak lesz hatása, és nem fordítva. (Spotlightról és a Saul fiáról itt írtam korábban, Nagy Szabolcs pedig a Spotlightról itt.)