Kötőszó

„Ez egy olyan család, ahol ötezer állat és száz ember él együtt” – mondja Gajdos László a ma már világhírű nyíregyházi SóstóZoo igazgatója, aki a rengeteg újszülött kisállat mellett arra a legbüszkébb, hogy elhozta a világot a szabolcsi gyerekeknek. Az állatok világnapja alkalmából készített interjúnk végén az állatpark legújabb sztárjáról, a néhány hetes bébioroszlánról is beszámolunk, akit éppen ott jártunkkor mutattak be a nagyérdeműnek.

Szöveg: Laborczi Dóra | Fotó: Csutkai Csaba

Ha jól értesültem, tulajdonképpen kollégák volnánk.

Igen, tíz évig dolgoztam újságíróként. Bár én gyerekkoromtól kezdve mondogattam a szüleimnek, hogy állatkert igazgatónak készülök, csak senki nem vette komolyan.

Azt említsük meg, hogy akár a sportkarriert is választhatta volna.

Igen, kiválóan sportoltam, válogatott keretek között súlyemelő voltam. De hajthatatlan voltam az eredeti tervemet illetően, ezért az érettségi után állattenyésztő üzemmérnökként végeztem Kaposváron, és vissza is jöttem Nyíregyházára azzal a szándékkal, hogy állatkertet csinálok, de mindenki úgy nézett rám, mint akinek nincs ki a négy kereke. Aztán kiderült, hogy van némi affinitásom az újságíráshoz. Akkor éppen a Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójában volt üresedés. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye alapvetően mezőgazdaságból él, és mezőgazdasági szakújságíró-riporternek felvettek. Ezt nagyon élveztem. Sporttal is kellett foglalkozni, ahhoz is értettem, úgyhogy így kezdtem el a helyi rádiónak dolgozni. Budapestre is gyártottunk itt helyben anyagokat. Később megalakult a Nyíregyházi Televízió, ott is elég jelentős szerepem volt. Úgy gondoltam akkor, harmincegy-harminckét évesen, hogy révbe értem ezen a pályán. Akkor jött a megkeresés és vele a lehetőség, hogy megvalósíthassam azt, amiről már rég letettem.

Akkor vette át az akkor még Nyíregyházi Vadaspark vezetését?

Azt mondták, hogy itt van ez a sóstói erdei szabadidőpark, amit nem igazán látogatnak a vendégek, nincs vele gond, nagyon aranyos, itt van a világ legkisebb óriáskereke, van itt egy szabadtéri színpad, meg néhány állat, és azt csinálok vele, amit akarok.

Ha akarok, állatkertet, ha akarok vidámparkot, csak pénzt ne kérjek érte. Így vágtam bele. Pénzt nem kértem, de nem is kellett, mert ahogy meghoztam az első oroszlánt és az első egzotikus állatokat, úgy jött a közönség is. Egyre többen jöttek, aztán már nagyon sokan jöttek, és a bevételből befolyó összeget elkezdtük visszaforgatni.

Hogyan kell ezt elképzelni a gyakorlatban? Hogyan szerez az ember például oroszlánt?

Úgy, hogy beültünk az autóba és jártunk koldulni keresztül-kasul Nyugat-Európában. Azzal érveltünk, hogy különleges állatkertet szeretnénk, illetve a terület adottságaival. Magyarországon akkor szűk, területileg korlátolt állatkertek voltak, a pesti állatkert is ilyen, bár építészetileg nagyon szép, műemlék-állatkert és a többi néhány vidéki állatkert is a régi iskola szerint épült: két ketrec, egy oroszlán és kész. Itt, ebben a sóstói harmincöt hektáros tölgyerdőben minden lehetőség adott volt, hogy nyitott parkot csináljunk. Olyan különleges állatbemutatót, ami geográfiai területek szerint épül fel. Beültünk a kocsiba és két szendviccsel nekivágtunk Nyugat-Európának. Parkolóban aludtunk, kiszálltunk borostásan, kicsit furán néztek ránk, mi meg mondtuk, hogy adjatok valami állatot.

És adtak?

Javarészt adtak. Többnyire öreg állatokat, amelyek nekik már nem kellettek, de nekünk nagy dolog volt, mi itt azokkal el tudtunk indulni. Így kezdtük. Aztán az eredeti terveknek megfelelően földrészeket alakítottunk ki, a földrészeket megpróbáltuk úgy modellezni, hogy minél természetesebb közeget teremtsünk az állatoknak, minél nagyobb és lehetőleg társas kifutóik legyenek, ahol több faj él együtt. Mint például az Afrika panorámánál, ahol együtt vannak a zsiráfok, antilopok és a zebrák – az oroszlánok azért egy másik kifutóban, kicsit távolabb.  De ugyanígy a sarkvidéknél is: pingvinek, fókák, jegesmedvék, rénszarvasok vannak egymás mellett.  Vagy itt van a nagy dobásunk, az ország első biodómja, ez az esőerdőház, amit 2010-ben hoztunk létre, ez akkor nagyon nagy dolog volt, később az épület nemzetközi díjat is nyert és ez lehetővé tette, hogy 2010 óta az állatpark önfenntartó legyen, mert ettől az évtől kezdve több mint ötszázezer látogatónk van évente. Ezt egyébként nem tudja semelyik más vidéki turista látványosság – például az egri várnak is évente háromszázezer látogatója van.

Tegyük hozzá, hogy mindez egy százhúsz ezres kisvárosban.

Igen, ez nagyon nagy dolog. Szerettem volna, ha Nyíregyháza valamiről híres. Ez a város sajátos helyzetben volt, egy város volt a sok közül. Nincsenek komoly, épített műemlékeink és nincsenek nagy természeti értékeink. Én viszont lokálpatrióta vagyok, itt nőttem fel sokadíziglen. Nagyon szerettem az állatokat kiskoromtól és így az volt a terv, hogy csinálok egy olyan állatkertet, amire nagyon sokan lesznek kíváncsiak és így megismerik Nyíregyházát is. Eltelt húsz év, és most ott tartunk, hogy ha Nyíregyházát valahol az országban megemlítik, akkor egyből az állatkert jut mindenki eszébe. Tehát emblematikus hely lett, ami miatt ismert lett a város, és ami miatt eljönnek ide. És ha már eljönnek az állatkertért, megnézik a csodálatos Sóstót, elmennek a fürdőbe, a múzeumfaluba, bejárják a belvárost, ami szerintem nagyon szép, esznek-isznak helyben valamit, szóval sokaknak jót tesz, hogy megfordul itt 400-500 ezer látogató évente.

Közben pedig kialakult itt egy olyan állatgyűjtemény, ami Európában is egyedülálló, nemhogy Magyarországon. Sok olyan állatot mutatunk itt be, amelyik rendkívül ritka és veszélyeztetett, például a szumátrai tigris, a maláj tigris vagy az afrikai elefánt - nálunk az utóbbiból született kettő. Éppen a borneói orángutánok előtt ülünk, ők is egy nagyon veszélyeztetett faj, de nagyon sokáig folytathatnám ezt a listát. Nagy büszkeségünk a bali seregély – éppen azon dolgozunk, hogy ezt a kihalófélben lévő fajt visszatelepítsük az élőhelyére. Most születtek kispandák, a vörösmacskamedvéknél is vannak kölykök, illetve a fehéroroszlán, akivel tele van a külföldi és a hazai sajtó. Ez is egy nagyon veszélyeztetett faj, már csak egy dél-afrikai nemzeti parkban fordul elő, a természetben nem is nagyon lelhető fel. De van fehér tigrisünk, van perzsa párduc, amelyik Perzsiában már nem is él, most igyekszenek visszatelepíteni. Nagyon komoly a medvegyűjteményünk, a vastagbőrű állatok gyűjteménye, nálunk van indiai rinocérosz, szintén a világ egyik legveszélyeztetettebb faja, itt most várjuk a kis rinót. Ezek mind komoly szakmai eredmények.

Milyen más küldetése lehet még ennek az állatkertnek?

Én mindig úgy gondoltam, hogy nem lehet másodrendű állampolgár egy szabolcsi gyerek a saját hazájában. Nagyon sokan vannak ebben a térségben, akik a fővárosig nem jutnak el, nemhogy más Európai nagyvárosokba vagy olyan földrészekre, mint aminek az állatvilágát itt megismerheti. Ma már egy csengersimai, egy kisvárdai vagy egy nyíregyházi gyerek a kultúra ezen állatkerti szegmensében semmivel nem kap kevesebbet, mint egy bécsi gyerek. Gondoljon bele, mi lenne, ha a többi területen is meg tudnánk azt csinálni, hogy ugyanazt a tudást, ugyanazt a szintet, színvonalat biztosítsuk, mint Bécsben?

De az a helyzet, hogy ezen a területen legalább – zoológiában, környezeti nevelésben – egy szabolcsi kisgyerek ugyanolyan ellátásban részesül, mint egy bécsi. Ide bejön, nem tud semmit a világról és úgy megy ki, hogy megismeri. Emiatt is igyekszünk úgy felépíteni a parkot, hogy ne csak állatokat mutassunk be, hanem az adott földrész kultúráját, hogy ott hogyan élnek együtt az emberek az állatokkal. Most adtuk át az Andok Kalandot, ahol bemutatunk egy picit az inka kultúrából, az Andokban élő népekből is. Építettünk maláj falut is, vagy ott a jurta a régi magyarok eszközeivel, szerszámaival, fegyvereivel. Bemutatjuk a magyar ősparkban, hogy a vándorlás során milyen állatokkal találkozhattak az őseink, a magyar parasztudvarban pedig azt, hogy milyen háziállatok voltak, amikor letelepedtünk a Kárpát-medencében és elkezdtünk gazdálkodni. Történeteket is viszünk tovább és próbáljuk játékosan úgy terelni a látogatókat, hogy más lélekkel távozzanak, mint ahogy ide betértek, még ha nem is veszik észre. Az egész miliőt úgy alakítottuk ki, hogy valami ilyesmi hatást tudjon gyakorolni mindenkire.

Ha már ezt a kicsit tágabb perspektívát említette, ezen a ponton rákérdeznék, hogy a spirituális, hitbeli dolgokhoz hogyan viszonyul?

Én ugyan római katolikus vagyok, de rendkívül erős evangélikus hagyományok is hatottak rám. Itt a Nyírségben mindenhol fellelhetők a lutheránus gyökerek, másrészt apám Debrecenben, a református kollégiumban végzett, szóval ez a protestáns hatás, de anyai ágon nagyon erős katolikus szál van a családban, ami miatt mi római katolikusok lettünk a húgommal. A család ettől függetlenül járt az evangélikus és a római katolikus templomban is, és ez a kettősség nem jelentett problémát sosem.

Azt érzékelem, hogy a Jóisten folyamatosan rám néz, mert olyan dolgokba fogtam bele és olyan lehetetlen helyzetekbe, amit nem tudok másképp elképzelni, csak úgy, hogy valamilyen felsőbb segítséget kap az ember. Már az is abnormális dolog volt, hogy arról álmodoztam, hogy pénz nélkül állatkertet csináljak. És sikerült. Aztán itt nagyon sok olyan helyzet teremtődött, amit csak erős hittel lehetett kibírni.

Tud példát mondani?

Az elején voltam olyan szituációban, hogy valamit nagyon szerettem volna megcsinálni, de nem volt rá pénz. Aztán egy vállalkozó áldozott erre, de azt mondta, hogy május elsején ki kell fizetni, ha törik, ha szakad. Előtte szakadt az eső egész végig. Május elsején kisütött a nap és soha annyi ember még nem volt a parkban, mint akkor. Csodálatos nap volt és másnap elrendeztem minden számlát. De ezen felül is számos öröm éri az embert, ami miatt próbál valamit a sok jóból visszaadni.

Tudom például, hogy nagyon sok család annyit tud megtenni, hogy az ő kis szabolcsi fizetésükhöz képest egyébként nem túl olcsó jegyet megveszik és eltöltenek itt évente egy vagy két napot és jól érzik magukat. Sok családnak ennyi a kirándulás vagy a nyaralás és így a kis szabolcsi falvakból legalább idáig eljutnak a gyerekek. Ez fontos dolog, mint ahogy az is, hogy nagyon sok sérült embernek szerzünk örömet azzal, hogy itt állatok között lehet, állatokat simogathat. Úgyhogy, szerintem én nagyon jóban vagyok a Jóistennel, igazán nem panaszkodhatom.

Úgy látszik, hogy ez egy sikertörténet.

Az ember olyankor ijed meg magától, ha ebbe belegondol. Sokszor megfogadtam egy-egy fejlesztés során, hogy csak ezen legyek túl és ígérem, hogy soha többet nem találok ki semmit. Bár most már nagyon készen van a park, de ezt nem lehet abbahagyni. Most is tele vagyok ötletekkel és most is úgy indul az egész, hogy a pénz nincs meg rá. Előbb-utóbb menni kell a pénz után és hajtani. Még egy ötletünk sem veszett kárba azért, mert nem sikerült rá pénzt szerezni. Mert ha nem sikerült, akkor megcsináltuk mi magunk abból a kevésből, ami volt. Nagyon rugalmasan alkalmazkodunk a lehetőségeinkhez. Itt van 110 nagyon rendes, nagyon kreatív, nagyon lelkes ember, akikkel együtt dolgozunk. És a szegénység is nagyon kreatívvá teszi az embert, úgyhogy mindig álmodunk valamit, aztán kiderül, hogy kevesebbek a lehetőségeink, de nem egyszer volt már, hogy nekiálltunk, és megcsináltuk magunk, mert szerettük volna, hogy valóra váljon.

Beállt az igazgató is árkot ásni a kifutók köré?

Igen, szó szerint. Van, hogy az igazgatótól kezdve a karbantartóig mindenki kiveszi a részét a munkából, erre számos példa volt, főleg eleinte. Az elején az sem volt ritka, hogy én etettem az állatokat. És ezt a szemléletet megkapja mindenki, aki itt tanul be, itt nevelődik. Ahogy vettem föl a dolgozókat, tanítgattam őket, de együtt is tanultuk meg ezt a szakmát. Mindenkinek állatgondozóként kell itt kezdeni, az egyetemet végzett állatorvosnak is. Ha pedig nem megy neki, akkor inkább menjen el. Mert kell az alázat, az elkötelezettség és a fizikai munka. Itt így kezdi mindenki, én is így kezdtem. Most már persze nagyon sok alvezetőm van, vannak hetek, hogy nem is látok állatot, sajnos.

Mindenesetre az alapfelfogásunk családias, mindenki mindenkiért dolgozik. És ez egy olyan család, ahol van ötezer állat, meg száz ember. Ahol egyértelmű az embernek, hogy az ötezer állatból él, az állatok pedig tudják, hogy ránk vannak utalva. Ez egy nagy felelősség, de mi emberszámba vesszük az állatokat.

Látszik, hogy jól érzik magukat, hiszen a hírekbe is legtöbbször az itt született kisállatok miatt kerül be az állatkert.

Igen, nagyon sok különleges állat születik és ez szakmailag is komoly dolog.

Miben más a mostani szemlélet, mint a régi, amikor csak mutatóba hoztak egzotikus állatokat Európába?

Úgy kezdődött az egész állatkerti kultúra, hogy szórakoztató, cirkuszjellege volt. De az ember – maradjunk annyiban – elég erőszakos faj. Már vagyunk hétmilliárdan és nem vagyunk tekintettel egymásra sem, nemhogy az állatvilágra. Ma már az állatkerteknek ilyen szerepe is van, hogy ha már az embertől az élőhelyen nem tudjuk megvédeni az állatokat, valahogyan megőrizzük őket. Nem normális dolog, hogy bezárva tartunk állatokat, de nem igazán van más lehetőségünk, hogy az embertől, ettől az uralkodó fajtól megvédjük őket. Ezek a modern állatkertek túllépnek csak a szórakoztatáson, ezeknek ez a küldetése is van, hogy száz fajmegmentési programban vagyunk benne, a veszélyeztetett állatfajok szaporítása, esetleg visszatelepítése a cél, ha van hova. A másik pedig az oktatás: rengeteg gyerek van, akik tanulni jönnek ide, nekik is át tudunk adni valamit, és akkor kicsit ők is másképp látják majd a világot. Olyan kicsi ez a föld, itt minden mindennel összefügg. Nagy tévedés azt gondolni, hogy ami a világ másik felén történik, az nem hat ránk, vagy hogy ami itt történik, az nem hat oda. Előbb-utóbb minden körbeér, úgyhogy nem árt itt Szabolcs-Szatmár-Beregben, Nyíregyházán, Magyarországon is tudni azt, hogy a dél-amerikai esőerdőket miért kell megóvni az utókor számára.
A SóstóZoo legifjabb büszkesége a hathetes fehéroroszlán bébi. A kisoroszlán augusztus 26-án született, 3 hetes koráig az anyja nevelte, akinek elapadt a teje, ezért egy állatkerti gondozó nő vette át a ritka színváltozatú kölyök nevelését. A kis oroszlánhölgynek még nincs neve, a kifutója mellett elhelyezett ládába várják a javaslatokat a gondozók.