Kötőszó

A csendes kisvárosunk központjában kiállított betlehemi istállóban álldogáló pásztorok, bölcsek és jámbor állatok gyűrűjéből szilveszter éjjelén eltűnt a jászolban fekvő kis Jézus. Majd eltelt három nap, és visszakerült, mi pedig kettészakadtunk.

Szerző: Homoki Pál evangélikus lelkész | Fotó: Freepik.com

Egy sok évvel ezelőtti igehirdetésemben arról beszéltem, hogy mi az ember belső önmeghatározása, mi alapján hozzuk meg döntéseinket. Akkor ott arra jutottam, hogy meghatároz minket az értelmi szintünk, majd az érzelmi szintünk, végül a hitbeli meggyőződésünk.

Életünk folyamán ütköztetjük gondolatainkat, számtalanszor felülbíráljuk, átértékeljük, csiszoljuk, és az általunk racionálisnak vélt döntéseket hozzuk meg kognitív képességeink alapján. A legtöbb döntésünk így születik. De nem mind. Ugyanis az érzelmi szint pillanatok alatt földbe tudja döngölni az értelmi szintet. Ki ne lett volna már szerelmes, ami mindent felülírt? Kit ne tepert volna már le a féktelen harag, amikor az értelem teljesen mást mondott ugyan, mint a féktelen düh, de az érzelemmel szemben semmi esélye sem volt? Azonban belső önmeghatározásunkban mégsem ez a végső pont, hanem a hit. Ha hiszek valamiben, valakiben, az messze felülír mindent. A hitbeli meggyőződést, ha egyszer megszületik bennünk, nagyon nehezen tudjuk elengedni. Ha valami a hit szintjére jut, az eggyé válik velünk.

A kis Jézus tehát eltűnt. Mint utóbb a térfigyelő kameráknak, a „falusi hírmondónak” és a szélsebesen terjedő közösségi médiában megjelenő bejegyzéseknek köszönhetően kiderült, mulatozó fiatalok felettébb mulatságosnak gondolták, ha elviszik magukkal. Az önkéntes nyomozás pillanatok alatt kiderítette, hogy egészen pontosan két huszonéves, fekete ruhás lány az „elkövető”, az egyikük feltehetőleg vörös hajú. Jött az ultimátum: záros határidőn belül vigyék vissza, ellenkező esetben rendőrségi feljelentés is lehet az ügyből. Természetesen rendőrségi feljelentés nem lett, a kis Jézus visszakerült, az élet megy tovább. Ami itt maradt, az a szomorúság.

Mindannyian voltunk vagy épp vagyunk fiatalok, és teszünk fiatalon vagy idősen is dolgokat hebehurgyán, átgondolatlanul. Poénkodva mondunk valamit, ami lehet, másnak nem poén. Viccesnek gondoljuk, ami másnak a legkevésbé sem vicces, sőt lehet, hogy nagyon is bántó.

Minden bizonnyal másutt is történt már és nagy valószínűséggel még fog is történni ilyen eset, mint ami a városunkban előfordult szilveszterkor. Ami érdekes, az az emberi hozzáállás. A kommentek áradata, a két pártra szakadás azonnal, a másik oldal negligálása azonnal, a szélsőséges vélekedések felszínre törése azonnal. Pedig ez csak kisvárosi szint. Ennyire utáljuk egymást mi, emberek? Ennyire frusztrált, ennyire pártokra vagy inkább törzsekre szakadt a társadalmunk? Nincs párbeszéd, nincsenek kérdések, nincsenek viták, csak kijelentések és szekértáborok vannak? Mindig minden a másik miatt van, mindig mindenért a másik oldal a hibás. Az egyik oldalon a démonizálás: „Mivé lesz így ez a világ? A mai fiatalok mind alkoholisták, drogosok, ma már semmi sem szent.” Vele szemben a maró gúny: „Mit kell hisztizni egy műanyag baba miatt, veszek helyette másikat.” „Egy élő ember után nem nyomoznak így.” „Biztos fázott, ezért mászott ki a bölcsőből.” „Idő előtt feltámadt.”

Kétségtelen tény, hogy nem kell mindenben egyetértenünk. Különbözünk – otthonról hozott különféle értékrendjeinkkel, neveltetésünkkel, a minket ért környezeti hatások miatt, eltérő eszmei vagy politikai beágyazottságunkkal, értelmi és érzelmi preferenciáinkkal. Vitatkozunk, és ez rendjén való. Azonban egymás hitét és a másik hitéhez kapcsolódó bármilyen megnyilvánulást megkérdőjelezhetetlenül tisztelnünk kell.

Szétszakadozottságunkban jó lenne találni valami minimális összetartási alapot. Egy muzulmán, ha leteríti a nyílt utcán az imaszőnyegét Mekka felé fordulva, az nem képezheti gúny tárgyát, sem nem megmosolyogni való dolog. Ahogyan tiszteletben tartjuk, ha egy zsidó kisfiú pajesszal és sábesszel a fején jelenik meg; egy hindu pedig inkább nagy ívben kikerüli, de nem zavarja meg autójával az út közepén fekvő, általa szentként tisztelt tehenet, bármennyire is siet az útján.

Igen, mások, mint mi. Más kultúra, más külsőségek, más hitvilág, lehet, van, amiben más értékrend is akár. Mégis tiszteletben tartjuk, mert tudjuk, nekik ez fontos, számukra érték és megtartóerő a hitviláguk és minden, ami ahhoz kapcsolódik. És mindez ránk, keresztényekre is érvényes. Nem esik jól, sőt kifejezetten fáj nekünk, ha valaki a számunkra szent és a világ megváltójaként tisztelt Jézus személyével bármilyen formában poénkodik. Kétségbeejtő, hogy a társadalmunkban egyre inkább eltűnőben van az együttérzés és a részvét, egyre inkább eltűnőben van a szeretet.

A radikális iszlám brutális választ adott erre 2015-ben Párizsban, amikor a Charlie Hebdo francia szatirikus hetilap szerkesztőségét megtámadva tizenkét embert mészároltak le a korábban megjelentetett Mohamed-karikatúrák miatt. Mi, keresztények, ha arcul ütnek bennünket, rendre odatartjuk a másik orcánkat is, de azt legalább szeretnénk elmondani: ez nekünk fáj, legyetek szívesek, ne csináljátok! Természetesen a kérdés messzire visz. Az említett terrortámadás kapcsán a szabad véleménynyilvánítás és a sajtószabadság témája is azonnal reflektorfénybe került, de talán érdemes felidézni Ferenc pápa akkori vélekedését: „A sajtószabadságnak korlátai vannak, alapvető emberi jog, de nem jogosít fel senkit mások vallásának megsértésére. […] Nem szabad provokálni, megsérteni mások vallását, nem szabad gúnyt űzni belőle.” Majd szemléltetésként így folytatta: „Ha az én jó barátom, dr. Gasparri szitkokat szór az anyámra, pofonra számíthat. Ez teljesen normális. Nem szabad provokálni, nem szabad mások vallását sérteni, kigúnyolni.”

Talán úgy lehetne összefoglalni mindezt, hogy van, ami tabu. A tabu ősi polinéz kifejezés, számtalan értelmezése létezik, lényege, hogy valami, ami tiltott, ami szent, ami megkérdőjelezhetetlen mindenki számára. A tabu megsértését az egész társadalom egyöntetűen kifogásolandónak és elítélendőnek tartja.

A másik hite – tabu. Szétszakadozottságunkban, vitáinkban, harcainkban olyan jó lenne, ha létezne belőle minél több! Ahova bemenekülhetünk egymás bántásai elől, és talán egyre kevésbé lennénk szétszakadozottak.