Kötőszó

Apám mindig azt mondta, hogy mire felnövök, szabadabb és igazságosabb világban fogok élni, és a diktatúra, amelynek gyermekként csak az árnyéka vetült rám, engem már nem fog nyomasztani. Nemrég a szemére vetettem, hogy ez az Európa egyáltalán nem olyan világ, mint amilyennek képzeltem az alapján, amiket mondott; hogy nagyon is nyomasztanak a közel- és régmúlt árnyékai, ő pedig válaszolt nekem.

Szerző: Laborczi Dóra és Laborczi Géza

Négyéves voltam, amikor történt. Mindenki a rádió előtt ült lehajtott fejjel, óriásira nyílt kagyló-fülekkel. Azokban a napokban a legkevésbé sem voltatok kíváncsiak rám – hogy mit találtam az udvaron, kivel játszottam az oviban, hogy milyen mesét szeretnék nézni. Nagyon fontos dolgok történnek, mondtátok, de én csak a pisszegéseket értettem az egészből, aztán helyreállt a rend, lehetett menni együtt az udvarra labdázni, újra elmondhattam a kis dolgaimat és nagyrészt újra meg is hallgattátok őket.

Négy-öt évvel később, egy erdélyi nyaralás alkalmával anyám valahonnan előásott egy kazettát régi mozgalmi dalokkal, és azt meghallgattuk a kocsiban. Tetszettek nekem a ritmusok, a könnyen megjegyezhető dallamok és szövegek. Elkezdtem énekelni, erre kikapcsoltátok a zenét, elkomolyodtatok és megpróbáltátok elmagyarázni, hogy ez viccnek elment, de igazából ezek nem jó énekek, mert egy olyan világot idéznek és szolgáltak, amelyben nem lehetett szabad az ember.

És akkor lassítottál, és azt mondtad – tisztán emlékszem, ez volt az első alkalom, de mondtad később többször is –, hogy én majd egy egészen másik világban leszek felnőtt, ahol szabadság lesz, és ahol majd nem is kell sorban állni a határokon. Olyan világ képe lebegett előttem, amiben klassz, közös dolgok részesei lehetünk, amiben számítunk, amiben mindenkinek feladata, de felelőssége is van. Ahol szabadon és békén élhetünk együtt és a forintot sem kell folyton számolgatni, hogy mennyi lej, sőt váltani sem kell, ha jövünk Nagyváradra, mert egy pénzünk lesz.

Visszafelé még ugyan sorban álltunk a határon és azt láttam, hogy az előttünk lévő autóból valaki – tisztálkodó- és tisztítószerekkel és wc-papírral teli szatyorral a kezében – kiszáll a kocsiból, besétál az őrbódéba, majd visszaül az autóba és az őr int neki, ő pedig átgurul a mellettünk lévő üres sávba, és elhajt. Na, ez nem lesz, ez az urambátyám történet, nem lesznek kiváltságok és megvásárolható előjogok, hanem a jogok mindenkinek járnak, ha mindenki képes minimális egyéni kellemetlenséget elviselni azért, hogy a közösségnek jobb legyen – ez a közteherviselés, ilyesmiket mondtál.

2004-ben a Bodrog árterében eveztünk gimis barátaimmal és tanárainkkal. Besötétedett, eltévedtünk, és félő volt, hogy a vízen ér bennünket az EU-csatlakozás. De már szárazföldön koccintottunk rá, és emlékszem, hogy ez akkor még jó hír volt, valamilyen közös, jó élmény. Azóta szélsőjobbos egykori tanárommal és azóta szélsőbalos diáktársammal egy körben álltunk, végre kihúzhattuk magunkat a hosszú, csónakban görnyedve töltött órák után és büszkék voltunk magunkra, meg Európára.

Nem sokkal a csatlakozás után anyával át is mentünk a román határon, hogy megnézzük, tényleg nem kell-e annyit szívni, és tényleg nem kellett. Egy darabig úgy gondoltam, hogy igazat mondtál.

Mostanában azon kapom magam, hogy keserűség van bennem, amiért végül nem úgy lett, ahogyan elképzeltem, nem úgy lett, ahogyan mondtad.

Mert inkább azt látom, hogy az önzés rendre felülkerekedik a szolidaritáson, a gyűlöletkeltés a békéltetés szolgálatán, és időnként rettentően elfáradok én is, ahogyan ti fáradhattatok el anno, mégis ragaszkodom hozzá, hogy az én lányom, a te unokád ne sötét, korrupt és elnyomó világban éljen, hogy legalább a szabad világ reménye távolabb ne kerüljön tőle, mint amennyire tőlem volt húsz évvel ezelőtt.

És, hogy ha majd megkérdezi, milyen lesz a jövő, legalább azt tudjam mondani, hogy én tényleg megpróbáltam tenni valamit érte. A közösségért az egyéni helyett, az összefogásért a széthúzás helyett. Azért, hogy értelme legyen ezeknek a szavaknak. 

***

Amit gyermekkorodban mondtam, nagyon igaz volt és ma is az. Akkor, a rendszerválás izgalmában azt hittem, hogy hamarabb túl tudunk jutni a rossz történelmi reflexeken. A rendszerváltó parlament tagjaként még úgy látszott, eszközök is vannak a kezünkben a gyors és hatékony változásokra. Egy ideig úgy tűnt, hogy jól haladnak a dolgok. Persze, ez sok értelmetlennek tűnő munkával is járt. Emlékszem, amikor szabványügyi törvényt alakítottuk át az uniós elvárásoknak, majdnem egy álló napig szavaztunk, de tudtuk, hogy ez is szükséges a csatlakozási kérelem beadásához. Téglát téglához rakva építkeztünk. Ennek sok, máig érvényes eredménye is van.

Hosszú évekig nem múlt el belőlem a határátkelési pánik. Amikor bármelyik határhoz értünk, a gyomrom kezdett összerándulni. Ma már a szigorúbb ellenőrzésekkor is európai polgárként tudok viselkedni.

Azt gondolom, hogy a mögöttünk lévő időszakban sokan váltunk, így te is, európai polgárokká. Kialakult az a kettős, de semmi körülmények között egymással ki nem játszható identitás, hogy magyar-európai polgár vagyok.

Vannak gazdasági eredmények, fejlődés is volt az elmúlt évtizedekben.

Az időzítésben azonban tévedtem. Akkor is ismertem, de nem akartam hinni, hogy Ady Endrének van igaza, hogy kompország vagyunk, amelyik csak mászkál két part között, Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.

A küzdelmek miatt azonban mégsem égtem ki, sőt. Teljesen egyetértek Manfred Weber EU-képviselővel, aki a Brexit okán így fogalmazott:

„Múlt csütörtök óta minden európainak tudnia kell, mi forog kockán: megosztás vagy együttműködés, falak vagy hidak, nacionalizmus vagy Európa. Ma csak egy dolog számít: ennek a háznak a túlnyomó többsége az egységes, békés és toleráns Európa eszménye mellett áll, és a populistáknak tudniuk kell, hogy most még inkább kitartunk emellett, mint korábban.”

A mögöttünk lévő hetekben Brüsszelben járhattam. Természetesen elmentem az Európai Parlamentbe is. A látogató központba és a kiállítási részhez érve Jászi Oszkár magyar történésztől vett idézet fogadott: „Bármely rettenetesek is a mai világháború pusztításai, azt az egyetlen reményt mi is tápláljuk vele szemben, hogy egy bátrabb, öntudatosabb, emberi méltóságára büszkébb, demokratikusabb, őszintébb és komolyabb új nemzedék fog kikerülni belőle, egy nemzedék, amely elég erős lesz az Európai Egyesült Államok megteremtésére.” (Jászi Oszkár, Világ, 1914. december 13.)

A kiállításon bepillantást nyerhettem és elmélyülhettem abban folyamatban, amely a jelenleg működő uniónak az alapjait lerakta: a Monet-Schuman-Adenauer terv születésébe, és megvalósulásának körülményeibe. Egy asztal körül nyolc szék volt, azokban ülve lehetett végigizgulni újra a régi eseményeket. Bevallom, hogy szinte megrészegültem a látottaktól és hallottaktól.

Ezek a kereszténydemokrata politikusok már-már prófétai módon látták meg, hogy az európai konfliktusok gyökerét kell kezelni ahhoz, hogy fejlődés legyen, és ne ismétlődjenek a történelem borzalmai.

Adenauer többek között arról beszélt a terv elfogadásakor, hogy a történelemben eddig a vasat és az acélt egymás legyőzésére gyártottuk, mostantól egymás gazdagítása legyen a cél. Lehet, hogy idealista politikusok voltak, de számomra ma is követhető mércét állítottak. Neked is, nekem is sokat kell még küzdenünk, terveznünk, Istennel és emberrel vitatkoznunk, hogy ezen az úton megmaradjunk vagy előbbre jussunk. A jézusi értékek megvalósítása soha nem ment automatikusan. Ehhez nem szabad sem Őt, sem egymást szem elől tévesztenünk.