„Jó lenne, ha mindenki tenné a dolgát: a politikusok, a közgazdászok, a rendőrök, a titkosszolgák. És az egyházak. Ki-ki a magáét. Mi nem mondhatunk mást, mint amit Jézus tanított.” Fabiny Tamás evangélikus püspök írása.

Néhány hete egy rémisztő videó került fel a világhálóra. Egy magyar sofőr Franciaországban olyan autópályán ment kamionjával, ahol az út mentén számos fiatal menekült haladt. A gépkocsivezető – válogatott szitkozódások közepette – egyszer csak ráhúzta a kormányt az ott haladókra. Tucatnyi rémült fiatalnak kellett félreugrani a fenyegetően közeledő kamion elől.

Ez azonban nem volt elég. A napokban a sofőr ezt a rendkívül szellemes viccet posztolta:

• Mi tetszik a migránson?
• A SCANIA féknyom.

Lehetne mondani, hogy ez egy zavarodott ember gyalázatos véleménye. Ezzel szemben több, mint ijesztő, hogy ezt az otromba tréfát igen rövid idő alatt négyezer ember osztotta meg. Egy vidéki város Fidesz – KDNP-s önkormányzati képviselője még tovább is fűzte a mókamester kamionos gondolatait, amikor ezt írta: „Én még hátramenetet is kapcsolnék! Biztos, ami biztos!” Ne mondja senki, hogy valaki azért ír le egy ilyen mondatot, mert aggódik a keresztény Európáért.

Ahogy a rendszerváltás éveiben oly nagy volt a tolongás a damaszkuszi úton, úgy ma sokan emlegetik unos-untalan ezt a jobb sorsra érdemes jelzős szerkezetet. „Püspök úr, mi lesz a keresztény Európával?” – kérdezi tőlem gondterhelt arckifejezéssel egy ismerősöm. Csöndesen visszakérdezek: „Ön miért nem kereszteltette meg a gyermekét?”

Ugyanígy a keresztény Európát kívánja védeni a bőrfejű, aki kidagadt nyaki ütőerekkel szidja a zsidókat, a cigányokat, a bevándorlókat. Vagy az a televíziós műsorvezető, aki nagypénteki műsorában azt bizonygatja, hogy Jézus pártus herceg volt, és a kereszten elhangzott „éli, éli lámmá sabaktáni” bizony egy magyar nyelven elhangzó feltámadás-prófécia volt, amit így értünk helyesen: „él, él, lám, szombat után is!”

Hasonló zűrzavar van annak az atyafinak a fejében, aki nagy hangon véli újszövetséginek a „szemet szemért, fogat fogért” tanítását, mit sem tudván ennek a mondatnak a  jézusi folytatásáról: „Én pedig azt mondom nektek: Ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is” (Mt 5,39). Persze ezzel egy lélegzetre kell idézni Jézus egy másik szavát is: „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé: legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok” (Mt 10,16).

Alighanem a keresztény Európáért rettegett az az asszony is, aki tüntetően elhagyta az előadótermet, amikor egy pódiumbeszélgetésben arról a Jézusról szóltam, aki maga is migráns volt, és az elnyomottak, marginalizálódottak iránti szeretetre hívott fel.

Azt a zavarodottságot is tapasztalni lehet, amellyel sok elkötelezett katolikus Ferenc pápa menekültekkel kapcsolatos véleményét fogadja. Jó esetben fejcsóválva és ilyen szavakkal: „A Szentatya még mindig nem érti az európai helyzetet. Tőlünk, magyaroktól pedig pláne messze van…” Rossz esetben indulatosan: „Hogy merészelte megmosni, sőt csókolgatni a migránsok lábát. Talpnyalóvá vált!”

Amikor bő egy éve ezzel a valóban óriási erejű népvándorlással szembesültünk, akkor még mintha láttunk volna arcokat is. Áprilisban döbbenten hallgattuk a híreket arról, hogy a Boko Haram milyen vérfürdőt rendezett keresztények között. Májusban még ott volt legalább a kisagyunkban az a tudat, hogy Szíriában és Irakban háború dúl. Júniusban még emlékeztünk azokra a naszráni (keresztény) szót jelölő arab N betűkre, amellyel a keresztények házára pingáltak az Iszlám Állam nevű szélsőséges szervezet által felheccelt szomszédok, jelezve, hogy ha életben akarnak maradni, akkor menekülniük kell.

Júliusban még megdöbbentünk azokon a felvételeken, amelyek a vízbe fulladt gyermekek és asszonyok holttestét mutatták. Augusztusban még ruhát gyűjtöttünk, hogy a segélyszolgálatokon keresztül a menekülteknek juttassuk el azokat. Szeptemberben legalább kíváncsiságból kimentünk a Keleti pályaudvarra, hogy közelről lássuk az ott sátorozó tömegeket. De októberben már örültünk, hogy nálunk béke van, novemberben igazolva éreztük magunkat a párizsi terrorista merényletek rettenetes képeit látva, decemberben pedig szent áhítattal énekeltünk: „Csendes éj, szentséges éj”.

Januárban ismét önmagunk igazát láttuk megerősítve azokban a valóban félelmet keltő cselekedetekben, ahogy bevándorló hordák molesztálták a lányokat és asszonyokat a kölni belvárosban. Februárban már szakértő módon nyilatkoztunk az iszlám veszedelemről, márciusban pedig fel sem figyelünk arra a hírre, hogy Teréz anya nővéreit lemészárolták egy jemeni kolostorban. Áprilisban – talán a brüsszeli terrortámadás miatt is – érzéketlenül nézzük azokat a képeket, amelyek az Égei tengerbe fulladt gyermekeket mutatják.

Mi lesz májusban és júniusban? Jövőre és azután?

Az emberek megnyilvánulásai természetesen összefüggnek majd azzal, hogy a valóban sátáni terrornak lesznek-e újabb megnyilvánulásai Európában vagy – ne adja Isten – hazánkban. Tartok azonban attól, hogy sokan az előítéletnek és a vak gyűlöletnek már olyan csúszdájára kerültek, ahonnan már nem könnyű a béke szintjére  visszajutni.

Jó lenne, ha mindenki tenné a dolgát: a politikusok, a közgazdászok, a rendőrök, a titkosszolgák. És az egyházak. Ki-ki a magáét. Mi nem mondhatunk mást, mint amit Jézus tanított.

A költő Nagy Lászlótól nem sokkal halála előtt megkérdezte a riporter, mit üzen a kései utódainak. Így felelt: „Ha még lesz emberi arcuk, csókolom őket…”

Hogy csókolná meg a költő az említett  kamionsofőrt és önkormányzati képviselőt?