Kötőszó

Képzeljétek, pár hete megismerkedtem valakivel. Ilyen persze sokszor történik az emberrel. A dolog bája az, hogy az érettségi találkozónkon ismerkedtem meg vele, ugyanis egy volt osztálytársamról van szó. Ha hozzáveszem a gimnázium négy évét, majdnem negyven éve ismerjük egymást. Így azért érdekesebb az egész, nem?

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotók: Freepik.com

Emlékszem a gimis éveimre: a barátságokra, a tanulás miatti gyomorgörcsre, sok rossz és pár jó jegyre, a családi konfliktusokra, a nagy énekkaros bulikra, a (főleg) plátói szerelmekre. De leginkább arra, hogy az osztályban kissé „meg nem értett csudabogár” voltam. Valaki, aki be volt zárva a saját kis világába, ami eléggé más volt, mint osztálytársaim zömének világa. Legalábbis így éltem meg én az akkori önmagamat.

Befelé fordulva

Erre az osztálytársamra pedig úgy emlékeztem, hogy sokkal okosabb, edzettebb és szorgalmasabb volt, mint én. Én nem voltam se sportos, se szorgalmas, annyira okos se, csak álmodozó és olvasott.  Mit tudtam volna én mondani neki akkor? Köszöntünk egymásnak, megkérdeztem, milyen óra lesz, körülbelül ennyi volt a kapcsolat. Ismertem őt, de semmit nem tudtam róla.

Eszembe se jutott, hogy mi minden lehetett a sok tanulás, küzdés mögött – a tetteket láttam, a jó jegyeit, a futóedzéseket, de mögötte az embert nem. Kérdései, kamaszkorának vívódásai elkerülték a figyelmemet, eszembe sem jutott, hogy ő ilyenekkel küzdhet. Nem tudtam, miért ilyen szorgalmas, miért küzd ennyire. A kérdést sem tettem föl sem neki, sem magamnak. De miért nem? Mert el voltam foglalva saját küzdelmeimmel, vívódásaimmal, azzal a tudattal, hogy egyedül vagyok az osztályban. Valljuk be őszintén: az én saját érzéseim fontosabbak voltak, mint a többiekéi.

Nem akarom utólag elítélni hajdanvolt önmagamat. Azt hiszem, akkor ott ennek kellett történnie. Azokat az éveket végig kellett csinálnom. Csak azon gondolkodom így utólag, mennyi csodáról, a világ mennyi érdekességéről maradtam le, amikor képtelen voltam kilátni saját falaim közül. Hány érdekes emberi sorssal, tapasztalattal lettem szegényebb azért, mert lefoglalt, hogy velem mi van? Kár ezekért az élményekért. És hálás vagyok Istennek, hogy évtizedekkel később azért egy-egy ajtó kinyílik, és megláthatok mögötte olyan embereket, akiket eddig csak láttam, de nem vettem észre.

Hát így kezdtem el én beszélgetni a volt osztálytársammal. Rákérdeztem: „Veled mi van? Hogy élted meg azt a négy évet?” Nem az érdekelt, velem mi van, hanem az, hogy vele. Ő pedig elkezdett mesélni, és én mohón ittam minden szavát. A találkozó után, a búcsúzáskor pedig azt mondtam neki: „Örülök, hogy megismerhettelek.” Ő nevetett, és megöleltük egymást. Majd negyven év ismeretség után megismerkedtünk…

Fantasztikus, hogy egy ilyen érdekes emberrel voltam egy tanteremben évekig, és észre sem vettem! És valószínűleg ez igaz lehetett másokra is, a többiekre, akik értékesek voltak, de akikhez soha nem mentem oda megkérdezni: „Mi van veled?”

Mert a másik terhe nagyobb

Nem szeretem a „naaagy” erkölcsi tanulságokat. Például hogy a saját problémádat úgy lehet legjobban megoldani, ha a másikéra figyelsz, és ezzel elfelejted a sajátodat. Hányszor hallottam már ezt különböző formákban! Ha túl sokszor hallom, kezdem elhinni, hogy nekem igazából nincs is jogom arra, hogy problémám legyen. Hiszen mindig van valaki, aki nálam nagyobb terheket cipel.

A legrosszabb az, amikor az idősek a saját valamikori szenvedéseik szemüvegén át nézve látják nevetségesnek a fiatalok mai bajait. Apám mesélte, hogy amikor a hatvanas évek elején egyetemistaként a kollégiumban uralkodó áldatlan körülmények miatt zúgolódtak, a feletteseik rájuk szóltak: „Bezzeg tizenöt évvel ezelőtt a felszabadító szovjet katonák…!” Mintha ez a mondat megoldaná a málló vakolat, az utcát fűtő ablakrés és a hideg víz problémáit.

Egyszer láttam egy dokumentumfilmet, amely azzal foglalkozott, hogy az Auschwitz-túlélők emlékei hogyan hatnak a következő generációkra. Egy asszony – egy túlélő leánya – mesélte, hogy ő úgy élte meg a gyermek- és kamaszkorát, hogy soha nem volt joga panaszkodni, szomorúnak lenni, hiszen „mi a te problémád ahhoz képest”…

Isten mentsen bennünket ettől a mentalitástól! Amikor a másikra való figyelésről beszélek, a legkevésbé sem hiszem, hogy saját magamat és a kérdéseimet kellene letagadnom.

Megint én a középpontban? 

Amikor arra a felismerésre jutottam, hogy önmagam bajai mellett jobb mások felé fordulni, akkor nem egy kínkeserves, erőlködésből származó frázist pufogtatok. Pont ellenkezőleg: felszabadít, kinyit, amikor önmagam helyett a másikra is figyelek.

Sokat emlegetek egy előadást, amelyet egy nagyon jó fej lelkész, Bízik Laci tartott körülbelül harminc éve. Akkori munkájáról, egy hajléktalanszállón végzett szolgálatáról mesélt nagyon érdekesen, mi pedig feszülten figyeltünk, amikor egyszer csak felsóhajtott: „Hogy én mennyire unom magamat!” Nem unatkozott, hanem valóban önmagát unta: hogy megint a saját hangja szól, megint az ő problémái vannak terítéken. Az, hogy én vagyok a középpontban, halálosan unalmas tud lenni egy pont után.

Mennyivel izgalmasabb kilépni ebből a körből, meglátni, észrevenni a másikat! Én most tanulom. És nagyon izgalmas felfedezni egy másik ember világát, örömeit, kétségeit, érzéseit és gondolatait. Mindenesetre sokkal érdekesebb, mint örökké saját magam körül forogni.