Hálás vagyok azért, hogy Magyarországon, hogy Európában élhetek. Több okból is, de ezen a hétvégén különösen azért, mert a Mikulás ittléte egy napra – na jó, talán egy hosszú hétvégére korlátozódhat az életünkben.
Szerző: Mesterházy Balázs
Miklós püspök legendáját felelevenítve, a gyermekeknek „Noel Baba” (azaz „ajándékozó apa”) módján kedveskedve úgymond kipipálhatjuk azt, hogy van egy ilyen napunk, és december 6-a után nem kell a Mikulással foglalkoznunk, hanem megélhetjük valóban az ádventet, és készülhetünk a karácsony Télapó-mentes ünneplésére.
Nem tudom, hogy ez miért nincs így... Illetve azt hiszem, hogy tudom, és nem tetszik. Nem tetszik, mert magyarázkodni kell. A gyerekeknek, a kollégáknak, az egyháztól távolabb élő embereknek, hogy miért totálisan idegen a mi hagyományainktól az amerikai minta, hogy karácsonykor jön a Mikulás. Hiszen már megünnepeltük december 6-án. Óvodában, iskolában, sok helyen gyülekezetben is, és ez rendben van.
De utána jó lenne lehúzni a rolót. Jó lenne eltenni a piros sapkákat a naftalinos zsákba, hogy egy év múlva újra elő lehessen venni.
Ehelyett mi még „polírozzuk” kicsit, elöl hagyjuk egészen december 25-ig, elnevezzük a szegényeknek ajándékot gyűjtő (egyébként abszolút támogatandó) adománypontot „Mikulásgyárnak”, és azt gondoljuk, hogy a karácsony is csak erről a Miklós püspök óta meghonosodott humánus cselekedetről szól.
Azt érzem lelkészként, hogy folyamatosan rá vagyok kényszerítve az olyan típusú mondatok használatára, hogy „bár ez nem a mi hagyományunk, de...” vagy a „mások így csinálják, mi nem...”, azaz rögtön jönnek az apológiaszerű megnyilatkozások, amelyekkel meg kell védenem a hitemet, annak gyakorlatát, és így tovább.
Pedig az ádvent számomra éppen nem az apológiáról szól. Nem arról szól, hogy valami miatt védekezni kell, hanem a világ – talán mondhatom így – legproaktívabb időszaka. Olyan időszak, amikor valaki érkezik. Sőt Valaki érkezik.
Méghozzá a Végtelen a végesbe. Az Isten az emberibe. Amikor az egész időszak arra készíthet fel, hogy ezt a csodát, ezt a hatalmas ajándékot befogadjam valahogyan.
Ezért elhatároztam, hogy az idén nem fogok apologizálni. Sőt nem is fogok bántani senkit azért, mert még december 23-án is Mikulás-sapkában vonul végig a karácsonyi vásáron. Hanem inkább elmondom azt – a rám bízottaknak meg annak, aki meghallja –, hogy számomra ez az időszak mit jelent.
Szent Miklós hava indulhat humánus cselekedettel. Végződhet is azzal. Gyermekek és szeretteink – sőt nálunk szegényebbek, nagyobb szükségben lévők – megajándékozottságával.
De közben lássuk meg azt a csodát is, hogy itt nem csak emberi cselekedetekről van szó. Itt váljon nyilvánossá az az erő, amely egyébként valószínűleg a 4. században élt Miklós püspököt is mozgatta. Legyen ez a hónap kerete. De közben lássuk meg az inkarnáció csodáját, a testté létel ajándékát. Azt, hogy „az Ige testté lett”. Azt, hogy „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”.
Úgy döntöttem, hogy én ezt fogom elmondani az idén mindenkinek. Annak is, akin van (Mikulás-) sapka, és annak is, akin nincs.
Névjegy:
Mesterházy Balázs– negyvenedik életévében járó lelkész, kétgyermekes apa és egyfeleséges férj vagyok. Tanultam sok mindent, tanítottam is legalább annyit, szerveztem is kisebb és nagyobb programokat. Legjobban most harkai lelkészként és Szélrózsa-atyaként érzem magam.
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet december 6-i számában jelent meg.
Fotó: innen.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
