Kötőszó

A tesóim közötti gyerekviszályokat leszámítva soha nem verekedtem. Illetve egyszer igen: a legjobb barátom egy ízléstelen poénnal cukkolt az osztályban, én haragomban nekimentem – ő nagyobb volt, én dühösebb, kiegyenlített volt a küzdelem, két pofon után véget is ért. Tizenegy-tizenkét évesek voltunk, azóta is ő a legjobb barátom, szerintem már nem is emlékszik erre. Nem élem meg erőszaknak, hiszen csak egyszer történt, és mindketten beletettük magunkat. Szerintem a legtöbb férfibarátság mélyén van egy-egy ilyen elcsattant pofon. Része az életnek.

Szöveg: Hegedűs Attila | Fotó: Freepik.com

Hangsúlyozom: csak egyszer történt. Ráadásul adok-kapok volt, mindketten benne voltunk a buliban. És hálát adok, hogy nem kellett nap mint nap azzal a gyomorgörccsel kelnem, azzal mennem a suliba, hogy ma éppen ki akar belém kötni, megalázni, szóval vagy tettekkel, amelyeket nekem rongybabaként tűrnöm kell. Pedig emlékeim szerint lehetett volna rajtam fogást találni. Hálás vagyok mind általános iskolás, mind gimista osztályomnak, hogy különcségeimet, nehézkességeimet elfogadták, nem bántottak, szerettek.

Mondjuk, nem mindenki volt ilyen szerencsés. Fent említett barátomat egy kisgyerekkori, hamar kinőtt betegségének nevével gúnyolták éveken át, még akkor is, amikor a betegség már rég a múlté volt. Mai napig elkomorodik, ha ennek a betegségnek a nevét hallja – a kiskori megaláztatások emléke fűződik hozzá. És talán azért is választott engem barátjának, mert később érkezvén az osztályba, nekem semmit nem jelentett ez a csúfolódás, nem is értettem, mi ez az egész.

Emlékszem egy másik osztálytársamra is, egy lányra, akivel senki nem barátkozott; a lányok néha beszóltak neki, a fiuk egyszerűen nem törődtek vele. Ő lett a fekete bárány. Nem bántották, csak éppen a periférián volt. Kisgyerekként éreztem én, hogy ez így nem szép, de nem volt se erőm, se bölcsességem rajta változtatni, annyit tehettem, hogy én nem bántottam. Jó lenne felnőttként vele beszélgetni, de nem tudok, azóta nem láttam, osztálytalálkozókra nem jött, senkivel nem tartja a kapcsolatot, eltűnt. Pedig alapvetően szerető, befogadó, vagány osztály voltunk, mégis voltak ilyen fekete foltjai a csapat szövetének.

A gyűlölet szövete

De mi van akkor, ha egy közösség, egy iskolai osztály szövete alapvetően a gyűlöletről szól: valakit ki kell pécézni, kigúnyolni és kicsinálni? Az elmúlt években egyre többet beszélnek erről a jelenségről, a munkahelyi, iskolai bántalmazásról, idegen nyelvű neve is van: bullying. Nem új keletű a kérdés, legkedvesebb olvasmányaim egyike, Ottlik Géza Iskola a határon című regénye is erről szól, pedig az száz évvel ezelőtt játszódik.

Tanárként nagyon érzékeny vagyok rá, ha észreveszem, de sajnos gyakran nem veszem észre, a diákok felettébb trükkösek, ha valamit el kell rejteni a tanár szeme elől. Nekem azonban zsigeri élmény ezt látni, talán pont a miatt a tudat miatt, hogy én is lehettem volna a szenvedő alanya. Mondom, nem a barátok között egyszer-egyszer elcsattanó pofonról vagy beszólásról beszélek. Egy pofon látványosabb, de a rendszeres megalázás gyilkosabb.

Mit lehet vele kezdeni? Tudomásul kell venni, ez a világ rendje? Elmenekülni? Szélmalomharcot vívni ellene? Nincs a kezemben a megoldás kulcsa, de olykor-olykor két kérdést felteszek, ha látom, merre megy egy osztály élete.

Engem csúfolj!

Ez gonosz játék a diákokkal. Megkérem az osztályt, hogy rólam, a tanárukról mondjanak három olyan tulajdonságot, amelyek miatt, ha osztálytársuk lennék, ki lehetne csúfolni. Biztatom őket: ne féljetek, fogtok találni, ha akarjátok, segítek, de egyedül is menni fog. Aztán összejön néhány, és én megkérdezem: miért nem gúnyoltok ezek miatt? Miért nem akartok megalázni? Ja, hogy tanár vagyok? Ja, hogy tudjátok a szerepeket? Ja, hogy benne van a pakliban, hogy az igazgatói szobában köthetünk ki? (Ezt az eszközt nem nagyon használom, de tény, a fegyvertárban ez is ott van.)

Vagyis aki feletted van a hierarchiában, azt nem cikized, csak aki alattad van? Csak azt lehet áldozat, aki gyengébb nálad? Nagyokkal eleve nem szállsz harcba? Nem tűnik túl bátor magatartásnak.

Úgy tűnik, a másik kicsinálása hatalmi kérdés. Nem arról szól, hogy kire lőnek, hanem arról, hogy kinek van joga kiadni a kilövési parancsot. És ki tudja, hogy aki ezt a „jogot” megnyeri, valójában nem egy önmagával elégedetlen, gyenge kisfiú-e, aki ezzel a hatalmi helyzettel fújja nagyra magát?

Csibék a fészekben

Már nem emlékszem, a Száll a kakukk fészkére című regényben vagy a belőle készült zseniális filmben találkoztam-e a példázattal: hogyan kell kiirtani egy fészekaljnyi kiscsibét? Brutálisan egyszerű: az egyik hátára egy kis vért kell csöppenteni. Ennyi elég. A többi nem viseli el a vér szagát, elkezdik csipkedni, halálra marják – de közben ők maguk is összevérződnek… A brutalitásnak nincs vége akkor, amikor az első áldozat meghalt.

Ha egy közösség, egy osztály szervezőelvei között van, hogy lennie kell ellenségnek, akkor ezen nem segít, ha az illető kikerül a rendszerből, akár azért, mert más iskolába menekül, akár azért, mert szörnyű lehetőségként a halálba – és az újságokban lehet erről olvasni. Ha ez megtörténik, a közösség rendje nem fog helyreállni, mert jön a következő ellenség.

A 20. századnak a két leginkább a gyűlöletre épülő rendszerén gondolkodom: a fasizmuson és a kommunizmuson. Mit gondolsz, ha Hitlernek sikerült volna a maga (rém)álma, és létrehozta volna a „tiszta német” Németországot, bezárták volna a koncentrációs táborokat? Meggyőződésem, hogy megtalálták volna a gyűlölésre alkalmas következő csoportot. És vajon Sztálin vagy Magyarországon Rákosi Mátyás legközvetlenebb munkatársai miért rettegtek? Mert tudták, hogy nincsenek biztonságban, bármikor ők is az Andrássy út 60. pincéjébe kerülhetnek [A budapesti épület a politikai terror szimbóluma, a múlt század harmincas éveinek végétől a Szálasi Ferenc-féle Nyilaskeresztes Párt központja, 1945-től a kommunista irányítású politikai rendőrség, majd az Államvédelmi Hatóság székháza; 2002 óta a Terror Háza Múzeum működik benne. – A szerk.]

Ha egy közösség szervező lelke a gyűlölet, akkor nem az a kérdés, hogy ki az áldozat, hanem az, hogy te, aki részese vagy a dolognak, mikor kerülsz sorra. Merthogy sorra kerülsz, az nem kérdés. Miért pont én? – kérdezhetnéd. Mit tudom én! Magas vagy, alacsony vagy; szépen énekelsz, vagy kappanhangod van; hosszú a hajad vagy tüsi; jó vagy matekból, vagy bukdácsolsz; hadarsz, vagy túl lassan beszélsz; pocakos vagy kóró vagy. Nem mindegy? A gyűlöletnek nem okra, hanem ürügyre van szüksége.

Hát ezért az a cikk címe, hogy Te mikor kerülsz sorra? Nem az a kérdés, hogy te is sorra kerülsz-e, hanem csak az, hogy mikor. Feltéve, ha nem tudatosítod magadban és másikban, hogy életképes közösség nem épülhet mások kicsinálására – ez öngyilkos út mindenki számára.

Ebből kitörni, az elfogadásra építeni nem negédes, „szeressük egymást, gyerekek” szintű kapcsolatot fog jelenteni. Meglesz a lehetőség a vitára, a vélemények egymásnak feszülésére (ne adja Isten, egy haveri beszólás, rosszabb esetben pofon is elcsattan néha), de az alapélmény, hogy elfogadnak, magát a közösséget is életképessé teszi.