Kötőszó

Kacatjaimat pakolva kezembe került egy nyomtatott papírdarab. Jobban megnéztem: egy igehirdetésem utolsó oldala volt. Átolvastam, majd elsápadtam: hiszen ez egy régebbi, talán egy évvel ezelőtti ballagási prédikációm. És ami riasztó, szinte pont ugyanaz a tartalma, mint az ideinek! Szerencsére nem sokan vették észre, hogy önmagamat ismétlem: a családtagok mások, maximum a tanároknak és a ballagóknak lehetett gyanús, hogy ezeket a gondolatokat mintha már hallották volna. Ettől még nem érzem magam kevésbé kínosan: nem szeretek mindig ugyanarról beszélni.

Szöveg: Hegedűs Attila
Tény, hogy nem néztem utána, a tavalyi ballagási áhítaton miről prédikáltam. De biztos van valami végzetszerű abban, hogy újra és újra ugyanaz az üzenet jut eszembe, amikor a búcsúzó diákokhoz szólok. Persze nem ugyanaz volt a két igehirdetés, másból indult el, mások voltak a pillérei, de ugyanaz volt az iránya: légy bátor! Meg kell tehát fejtenem, miért érzem kényszeresen, hogy ezzel a biztatással indítsam útnak a ballagókat.

Bezzeg én?

Légy bátor! – mondom. Miért, én bátor voltam érettségizőként? Mi, akkori kamaszok merészek voltunk? Mi vagyunk a „bezzeg”? Hát, nem tudom. Nem gondolkodtunk mi ebben: szerelmesek voltunk (plátóian vagy mázlistán), tanultunk, vagy csak úgy csináltunk, untuk a gimnáziumi rendet, és féltünk a jövőtől. Én, mondjuk, attól nem féltem, hogy felvesznek-e, hiszen akkoriban alig volt szűrés a beérkező teológusjelöltek között – ezt ráhagyták az első egy-két év tanulnivalóira –, de előttem volt az egyéves sorkatonaság rémképe… A rendszerváltás ideje volt, de én inkább kívülről figyeltem, mint alakítottam az eseményeket. Különben is: tetteinkről csak utólag derül ki, mennyire voltak bátrak. Éltük az életünket.

Mégis, ha visszagondolok, azt érzem, több volt bennem a reménység, a kíváncsiság, mint a félelem. És ha utólag végignézem, min mentem keresztül az évtizedek alatt, mindig oda jutok: bátrabbnak kellett volna lennem! Elmenni arra a kirándulásra, pedig nem vagyok nagy túrázó; odamenni ahhoz a lányhoz és feltenni azt a titkolt kérdést, még ha sejthető volt is a válasz; megírni azt a meg nem született verset, még akkor is, ha pontosan tudom, gyengére sikerült volna. Meg kellett volna tenni!

Általában semmit nem bántam meg, amit megtettem, még a tévedéseimet sem, de bánom azt, amit nem tettem meg. Persze van olyan is, amiről tudom, hogy nem kellett volna, de még azokat a döntéseket, bűnöket is annak az útnak a velejáróinak tartom, amelyen megtanultam járni.

Bár én magam soha nem voltam igazi hippi, a Hair nagy hatással volt rám és a nemzedékemre. Nem a kábítószerkultusz vonzott – ilyen szerrel soha nem éltem –, hanem a szabadság öröme: hogy nem köt meg a múlt, hogy a szokások nem börtönök, hanem játszóterek, az önfeledtség helyszínei. Legalábbis ezt kerestem. Persze a nyolcvanas évek Magyarországát össze sem lehet hasonlítani a hatvanas évek Amerikájával – ahhoz túl kicsi volt a játszótér –, de a félelem nélküli, szabad és bátor élet gondolata vonzott. Még akkor is, ha kamaszként is sejtettem, ma meg már tisztábban látom annak a szemléletnek, a ’68-as nemzedék vágyainak illúziókkal teli voltát. De tizenévesen, az utcán sétálva, miközben a veszprémi szél cibálta hajamat, titokban azért azt akartam hinni, olyan vagyok, mint a filmbéli Berger…

És persze közben teli voltam félelemmel, kisebbségi komplexussal, igazodási vággyal. Nem önmagam ifjúkorára mutatok, amikor üzenek a frissen ballagónak: légy bátor! Inkább az álmaimra. Hogy olyannak kellett volna lennem.

Légy óvatos!

Nem hiszek a „bezzeg az én időmben” kezdetű mondatok igazságában. De tény, hogy történt valami, ami tényleg törés a múlt és a jelen között, és ami jócskán fölötte van a nemzedéki feszültségeknek: a járvány miatti zárás.

Tizenhárom-tizennégy éves koromból maradt legerősebb élményeim között ott van életem első rockkoncertje, ahová rendőrök sorfala között kellett besétálnunk. A folyosón gumibotok, a koncertteremben a szabadság dalai. Ikonikus kép. Ha most érettségiznék, mi lenne a legélesebb emlékem tizenhárom-tizennégy éves koromból? Az, hogy „ülj otthon, ne menj utcára, vigyázz másokra, és félj másoktól!”. Nem vagyok vírus- vagy oltástagadó, betartottam a játékszabályokat, de olykor eszembe jut: miközben nem lehet tudni, hány életet óvtunk meg azokban a hónapokban az óvatosságunkkal, azt sem lehet tudni, hány fiatalt indítottunk útjára a félelem batyujával. Nincs ember, aki megmondaná, megérte-e.

Értitek, min tűnődöm? Itt van egy nemzedék, amelyik akkor, amikor a szabadságvággyal kellett volna telítődnie, éppen online módon, a képernyő adta biztonságos távolságból ismerte meg a világot. És megtanulta, hogy akkor vagy jó fej, ha nem csinálsz semmit… Nem ők tehetnek róla, hiszen nem ők hozták sem a vírust, sem a jogszabályokat. De nem lenne jó, ha alapvető feltételes reflexükké válna a félelem. Ugye nem igaz, hogy a karantén nemcsak a tetteinket, hanem az álmainkat is megnyirbálta?

Veled vagyok!

A Bibliában egyébként a „légy bátor!” felszólítás Józsué könyvében fordul elő a legtöbbször. Nem csoda: az ő feladata volt a honfoglalás levezénylése, az ígéret földjének birtokba vétele. És bár én magam nem vagyok katonás alkat, az azért tiszta számomra, hogy hadba vonulni, országot elfoglalni csak bátor emberekkel lehet. Különben ott maradt volna a nép a pusztában, a negyvenévi vándorlás sokévi tántorgássá alakult volna, amelynek a vége az lett volna, hogy most egy-két ókorkutató tudna róla, hogy volt valamikor egy azóta semmibe tűnt népcsoport a pusztában… Az életben maradáshoz tényleg bátorság kellett.

De a felszólítás folytatódik: „Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr mindenütt, amerre csak jársz.” (Józs 1,9) Isten nem küldi az embereket, hanem velük tart. A Nyugaton a helyzet változatlan című regényből készült film vége felé van egy döbbenetes jelenet: amikor a katonák már azt hiszik, vége a háborúnak, őrült tábornokuk még egy utolsó, félórás rohamra küldi őket. És miután kiadta a parancsot, hogy „támadás!”, visszaült reggelizni.

No, ez az, amit Isten soha nem tenne: hogy a kényelmes távolságtartásból bátorságra, merészségre küldjön minket. Minden harcban, minden próbálkozásban tudhatjuk, ő ott áll mellettünk. E nélkül a tudás nélkül a „légy bátor!” felszólítás is csak egy az életmód-tanácsadók receptjei közül. Úgy válik igazán izgalmassá, hogy tudjuk, ezekben a bátorság szülte cselekedetekben az emberré lett Isten, Jézus is ott áll mellettünk. (Fogalmazhatok úgy, hogy az a tény, hogy vállalta az emberlétet egészen a halálig, Isten bátorságának egyik bizonyítéka? Nem állítom, kérdezem.)

Sőt továbbmegyek: sokan a keresztyénséget rabságnak tartják. Nekem viszont maga a Krisztus-kapcsolat adja meg a szabadság jó ízét. Minél biztosabban érzem ezt a kapcsolatot, annál bátrabban tudok a világ felé fordulni – olyan zenéket hallgatok, amilyeneket régen nem mertem volna, gondolatokon tűnődöm, amelyektől valaha visszariadtam volna. A Krisztus-jelenlét nemhogy bezárt volna, épp ellenkezőleg, bátorságot adott, hogy nyissak a világ felé. És sajnálom a félelmekkel eltelt éveket. Úgyhogy tényleg nem tudok mást mondani: légy bátor, hiszen nem vagy egyedül!