Kötőszó

„Mit jelent beülni a templomba, hallgatni, igyekezni figyelni, megszimatolni a templom levegőjét, a szeretetvendégségek és más alkalmak örömteli hangulatát?” – veti fel kérdéseit László Lajos Gergely bócsai lelkész, aki hozzáteszi, hogy a személyes élmények nélkül, a gyerekek konfirmációja tényleg csupán egy jó ebéd és egy ajándékként kapott új mobil emléke lesz.

Szerző: László Lajos Gergely, evangélikus lelkész | Fotó: EPD - BILD

Bócsán az utóbbi évtizedben évről évre mindig több volt a keresztelő, mint a temetés. Egy százötven-százhatvan lelket számláló gyülekezetben nagy kegyelem ez. Tavalyelőtt „személyes rekordot” éltem meg, amikor az esztendő tizedik keresztelőjén hirdethettem az ünneplő családnak Isten szabadító kegyelmét. Idén személyes érintettségem is van apaként, immáron életemben másodjára, hiszen április 30-án volt kisfiunk, Lehel keresztelője.

Keresztelésekkor sokszor elgondolkodom a szülők és a keresztszülők fogadalmain. „Akarjuk!” „Vállaljuk!” Az előbbi talán a könnyebb eset, hiszen, ha nem szeretnék, akkor nem állnának ott az oltár előtt a kicsivel, nem lenne felékesítve a templom, s nem lenne ott a rokonság. No de az utóbbi! Tudjuk-e, mit vállalunk szülőként, keresztszülőként? Mit fogadunk meg, és ki előtt?

Nyilván a lelkész dolga erre felhívni a figyelmet, mint ahogy azt is tudjuk, hogy – pestiesen szólva – ígéretekkel tele van a padlás. S megesik, hogy a keresztelős család legközelebb csak karácsonyok alkalmával téved a gyülekezet közelébe…

Az igazság az, hogy a konfirmáció a keresztelés pillanatában kezdődik. Ezt fogadtatjuk el lelkészként, s ezt fogadjuk meg szülőként, keresztszülőként. De vajon gondoskodunk e a gyermek hívő keresztyénné neveléséről? Gondoskodunk tanítással, útmutatással, személyes példával, elkötelezettséggel?

Ahhoz, hogy a konfirmáció ne csupán egy szokványos rítus legyen, egy a kismillióból, amelyben a gyereknek, fiatalnak része lesz az ovis ballagástól az érettségin át a ki tudja, még miféléig, kellünk mi: a szülők és a keresztszülők. Kellünk ahhoz, hogy legyen mit konfirmálni, megerősíteni, látván a mi személyes viszonyunkat Krisztus ügyéhez. Különben miként élhetné meg egy gyermek, egy fiatal az egység élményét Krisztusban, ha sose vagy csak nagy ritkán csöppen bele, s akkor is csak csupán egy-egy pillanatra? Mit jelent beülni a templomba, hallgatni, igyekezni figyelni, megszimatolni a templom levegőjét, a szeretetvendégségek és más alkalmak örömteli hangulatát? Nem is beszélve a személyes találkozásokról és rácsodálkozásokról.

Ha ezeket nem éli át, a konfirmáció tényleg csupán egy jó ebéd és egy ajándékként kapott új mobil emléke lesz. De mi, akik felelősek vagyunk e gyermekért Isten és az emberek előtt, nem erre tettünk vállalást…

Talán Agendánkban sem véletlenül szerepel az „Akarjuk! Vállaljuk!” a Jakab-levélben – s írásom címében – szereplő kategorikus „igen” helyett. Mert emberek vagyunk. Az igenjeink, akaratunk, vállalásaink rászorulnak a konfirmációra, a megerősítésre. Egyszóval: Krisztusra!

A mi személyes, szülői, keresztszülői missziónk ez! Ennél fontosabb belmisszió, látásom szerint, nincs, hiszen ez a legbelsőbb kör, a család. Nem véletlenül tanít így Luther Márton a Kis kátéban: „A családfő ilyen egyszerűen tanítsa reá háza népét!” S amilyen tehetetlenek voltak a tanítványok Jézus nélkül, olyan tehetetlenek vagyunk mi is, amikor bár igyekszünk, mégsem tudunk igent mondani vállalásunkra a magunk erejéből. Mert Krisztus az, aki megerősít, csakis ő! S ha ővele, őáltala és őbenne erősödtünk, konfirmáltunk meg szülőként, keresztszülőként, lelkészként, akkor lesz rajta áldás. Lesz majd mire igent mondaniuk a legdrágábbjainknak, gyermekeinknek.

Szeretnék így jó apa és lelkész lenni.