Mit jelent valakit halálra ítélni? Farkasné dr. Gilly Réka aneszteziológusnak, intenzív terápiás orvosnak van fogalma erről. A koronavírus-járvány idején ugyanis azzal szembesült: nem adottak a feltételek ahhoz, hogy minden beteg életéért egyformán küzdeni tudjon.
Szöveg: Vitális Judit | Fotó: Bicsak Boglárka
Dr. Gilly Réka középiskolás volt, amikor hazánkban is műsorra tűzték a Vészhelyzet című ikonikus filmsorozatot. Nagyon tetszett neki mindaz, amit a széria a sürgősségi betegellátásról festett. Ez is közrejátszott abban, hogy noha eredetileg egészen más pályával kacérkodott, végül az orvosi egyetemen kötött ki. Ott mindenképpen olyan területet akart választani, ahol gyorsan kell reagálni, komplexen kell gondolkozni, a teljes emberre kell figyelni. Így lett aneszteziológus és intenzív terápiás orvos. Mindkét terület arról szól, hogy a páciensek kiesett életműködéseit kell pótolnia.
Ugyanakkor jelentős különbség van aközött, hogy egy tervezett műtét miatt kerül valaki a kezei közé – vagy azért, mert életveszélyes sérülés érte vagy olyan romlás következett be az állapotában, ami miatt lélegeztetőgépre kellett kerülnie.
„Nagy öröm, ha egy páciens elhagyhatja az intenzív osztályt, de ez csak a hozzánk kerülő betegek kisebbik részének adatik meg. Az ötven százalék alatti halálozási rátát produkáló intenzív osztály már jónak mondható” – mesél arról, alapesetben a betegek hány százalékát engedheti el.
A koronavírus-járvány idején egy budapesti kórházban dolgozott, és annyira sok betegük volt, hogy elkezdték az úgynevezett gépre triázsolást. „Nekem intenzív terápiás műszakvezető szakorvosként azt kellett eldöntenem, hogy a paraméterei alapján kinek van nagyobb esélye a túlélésre. Ott volt előttem egy hatvanéves, alapvetően ereje teljében lévő, de mégiscsak dohányzó, kicsit pocakos, cukorbetegséggel kezelt férfi és egy ötvenéves atléta. És akkor utóbbit tettem lélegeztetőgépre – pedig a másikuk ugyanúgy megérdemelte volna az esélyt. Csak neki kisebb valószínűséggel tudtunk volna segíteni… Borzasztó volt ezeket a döntéseket meghozni, és utána gyakorlatilag belehazudni a beteg arcába, mert azt nem mondhattam neki, hogy őt voltaképpen hagyom meghalni…”
Vele készült interjúnkból kiderül, milyen hatása volt ennek a saját érzelmi és mentális állapotára, na és persze az Isten-kapcsolatára. A budavári evangélikus gyülekezet tagja beszél arról is, hogy az életvégi döntések meghozatalának Magyarországon nincs kultúrája. A teljes cikk itt olvasható el.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
