Tavasszal jelent meg a Luther Kiadó gondozásában az Elhívás, elutasítás, megérkezés című kötet, amelyben a magyarországi evangélikus lelkésznők első nemzedékének három tagja – Kinczler Irén, Takácsné Kovácsházi Zelma és Szita Istvánné Bérczi Margit – vall életútjáról, mesél az ötvenes-hatvanas-hetvenes években, időnként viharos körülmények között végzett szolgálatáról, miközben Isten szeretetéről tesz bizonyságot. Kinczler Irén az 1956-os forradalom és szabadságharc idején a kőbányai gyülekezetben Koren Emil lelkész mellett szolgált. A Boda Zsuzsa által készített interjúban az ezzel kapcsolatos emlékeit is felidézi
Szerző: Boda Zsuzsa | Fotó: Kinczler Gyula
– Kőbánya eléggé a város szélén terül el, a harcok pedig a belvárosban voltak. Az október 23-ai eseményekről a rádióból hallottunk. Emlékszem, az a nap keddre esett, nekem pedig Fótra kellett volna mennem szolgálni. Előtte egész éjjel drukkoltam emiatt – én mindig drukkoltam, amikor ki kellett állnom. Szóval, egyszer csak hallottuk a rádióban, hogy nem indulnak vonatok, mert valami történt, történik a városban, így aztán otthon maradtam. Ott nálunk közvetlenül nem volt lövöldözés. Igaz, egy időre le kellett mennünk a pincébe, de csak azért, mert a tankok Kőbányán keresztül is mentek a belvárosba, és ha egy házból mozgást érzékeltek, azonnal lőttek.
– A bátyja [Kinczler Gyula – a szerk.] viszont nagyon sok fotón megörökítette az akkori pesti utcákat.
– Gyuszi nagyon szeretett fotózni. a fürdőszobában volt egy kis laboratóriuma, ahol előhívta a képeket. Az 1956-os események idején a Múzeum körúton dolgozott, és látta, hogy valami történik az utcán. Kiment, hogy utánanézzen a dolgoknak, majd hazasietett a fényképezőgépéért. Úgy érezte, ez egy olyan történelmi esemény, amelyet dokumentálni kell. Meg is tette – közel százötven felvételt készített a forradalomról, de ezt nekünk sem mondta el. Közben romlott a forradalmi helyzet, ő pedig a fotókkal senkinek sem akart ártani, ezért miután előhívta a filmeket, gondosan becsomagolta őket, és a magas lábakon álló szekrény aljára tűzte fel. Azt gondolta, ott lesz a legbiztonságosabb helyen, mert bárhová is tette volna, egy esetleges házkutatásnál valószínűleg előkerültek volna. Negyven évig hallgatott róluk, csak a rendszerváltás után vette elő ismét őket. Az Evangélikus Országos Múzeumban rendeztek egy kiállítást a fotókból 2006-ban, majd később a Klebelsberg Kultúrkúriában láthatták az érdeklődők. Ma is bárki megtekintheti a felvételeket, mert a Luther Kiadó 2006-ban egy könyvben jelentette meg „Együtt az ország népével” – Evangélikusok 1956-ban címmel. Gyuszi lányai úgy látták jónak évekkel ezelőtt, hogy a fotók eredetijeit átadják a Magyar Nemzeti Múzeumnak.
– Ön is bemerészkedett a harcok helyszíneire?
– Amikor az első harcok után megnyugodott a helyzet, az ifjúsági tagok közül néhánnyal begyalogoltunk a belvárosba. Láttuk a harcok nyomait, a romokat az utcán. De nyugalom volt, csend volt, és olyan békességes öröm, amilyet csak a nagy dolgok történte után érez az ember. Éreztük, hogy mi most átléptünk valamit, és valami új kezdődik.
– Élelmük mennyire volt?
– Sokszor álltunk sorba kenyérért. De az élelemért való sorban állás mintha egy kicsit amúgy is beletartozott volna az akkori életünkbe. Az is bennem maradt, hogy egyszer krumpliért mentünk el Sárkány Tiborral. Az a hír járta ugyanis, hogy Kőbánya felsőn megállt egy élelemmel – cukorral és krumplival – teli szerelvény. Gyorsan szóltunk néhány ifjúságis tagunknak, táskákat ragadtunk, és mi is odasiettünk. És akkor ott mi, hát, szóval, loptunk, mert enni kellett.
– Az 1956-os eseményeknek sajnos nagyon sok áldozata is volt…
– Igen, a harcok után temetni is kellett, Emil bácsi is sokat temetett. Egyszer engem is kivitt magával az Új köztemetőbe. Gyalog mentünk végig a Maglódi úton, mert nem volt jármű. Amikor bementünk a temetőbe, a ravatalozó mellett egy ház magasságú hullahegyet láttunk! Összeszedték ugyanis a budapesti utcákról a halottakat, és oda vitték. Megrázó volt. November 4-re is emlékszem, mert azokban a napokban keveset aludtunk, folyton csak a rádiót hallgattuk. Nem tudnám pontosan felidézni az elhangzottakat, de Nagy Imre szavaira emlékszem, amikor reggel 5 óra 20 perckor bemondta, hogy az ország harcban áll, és a csapataink készen állnak. Hát akkor mi már tudtuk, hogy itt a világvége lesz…
Részlet az Elhívás, elutasítás, megérkezés – Élettörténetek az evangélikus lelkésznők első nemzedékéből című könyvből. Írta: Boda Zsuzsa és Angyal-Cseke Csaba, Luther Kiadó, Budapest, 2025.
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2025. október 26. – november 2-i, 90. évfolyam 43–44. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), a Huszár Gál könyvesbolt és Insula kávézóban (Budapest V., Deák tér 4.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a kiado@lutheran.hu e-mail-címen, nyomtatott vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
