Kötőszó

Bizonyságtétel. Erős szó. Sokáig úgy voltam vele, hogy a bizonyságtétel az, amikor valaki kiáll több ember elé, és egy előre jól átgondolt beszédben mások elé tárja, hogyan tért meg, mit jelent számára a hit, mit ad neki az Istennel való kapcsolata. Valószínűleg azért definiáltam így ezt a szót évekig, mert az első bizonyságtétel, amelyet hallgatóként átéltem, éppen így zajlott. Valaki kiállt a gyülekezet elé, és az istentisztelet részeként bizonyságot tett.

Szöveg: Balczó Mátyás | Kép: Hirni Botond, Bucur Norbert/Fly Films

Aztán nem sokkal később mint viszonylag frissen megtért embert, mint nagyon új templomba járót hívtak el engem egy hétközi gyülekezeti alkalmukra a nádasdi evangélikusok. Beszélgetésnek indult, bizonyságtétel lett belőle. De ez még mindig megtartott abban az elképzelésemben, hogy a bizonyságtétel az, amikor valaki egy összefüggő – de legalábbis összefüggéseket nem nélkülöző – gondolatmenet formájában beszél másoknak a hitéről.

Pedig nem. A bizonyságtétel nem csak ilyen lehet, és ennek felismerése, majd folyamatos megélése számomra csoda. És a csoda szót most a legszorosabb értelmében használom. Mert csodaként élem meg, ahogyan egymás által akár néhány pillanat leforgása alatt Isten jó eszközévé válhatunk. Olyan eszközzé, amellyel a valóságos Isten mutatja meg magát az embernek – ha tetszik, ez a meghatározás az én bizonyságom tétele.

Egyszerre izgalmas és csodálatos, hogy soha nem tudhatom, mikor, kin, kiken keresztül és hogyan érint meg az Úr. Ezek az érintések teszik teljessé az életemet, ezek az érintések adnak olyan biztos fogódzókat számomra, amelyek a hétköznapokban, miközben a jelentőségüket tekintve néha nevetséges dolgokon is aggódom, arra irányítják a gondolataimat, hogy nem vagyok egyedül, hogy van kihez fordulnom, és akihez odafordulok, az soha, de soha nem fordul el tőlem, hanem megőriz feltétlen szeretetében, mert fontos vagyok neki. Mert az övé vagyok!

A nyíregyházi Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozón 2459 vendéget regisztráltak a szervezők. Ilyen sok ember jött össze Jézus nevében. Pontosan nem számítható ki, de biztosan tudható, hogy ennyi ember együttléte nagyon sok találkozást, nagyon sok beszélgetést, nagyon sok szeretetteljes pillantást és így megszámlálhatatlan, egymást erősítő bizonyságtételt eredményezett. Legyen az egy áhítat, egy fórumbeszélgetés valamelyik rendezvénysátorban, koncert kisebb vagy nagyobb színpadon vagy éppen egy jó hangulatú sörözés a nap végén, ahol a nevetés, a vicces történetek elmesélése mellett mindig ott voltak azok az Istentől megáldott percek, amelyek bizonyságtétellé nemesítették a beszélgetést.

Ahogyan egy istentiszteleten is általában megvan az a pillanat, amelyről tudom, érzem, hogy Isten most azzal szólított meg engem mint az üzenet ihletett befogadóját, úgy a Szélrózsán is megvolt az az esemény, amelyre úgy tekintek vissza, mint a legerősebb istenélményemre. Ez pedig a bonyhádi evangélikus gyülekezet ifjúságából 2008-ban megalakult Gábriel zenekar koncertje volt. A fesztivál zajosabb, nyüzsgőbb részétől kicsit elvonulva, a színházterem jótékony félhomályában és csendjében adták elő Az eredendő bűn című rockoratóriumot – mint a rendezvény online programfüzetében is olvasható –, meditatív képvetítéssel és narrációval egybekötve, kórussal kiegészülve.

Áldás volt ezen az alkalmon, minden szaván, minden során, minden dallamán, a ritmuson, a rezdüléseken. Nemcsak nekem, de rólam is énekeltek. Nemcsak mást, hanem engem is emlékeztettek Isten irántunk tanúsított felfoghatatlan kegyelmére, a Jézusban értem is hozott áldozatára, amikor a zenei előadás egy pontján elhangzott: „…úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Éreztem, ahogyan a Szentlélek rátelepszik a lelkemre. Ültem, hallgattam és sírtam.

Bizonyságtétel volt ez. Az egyik legszebb, amelyben valaha részem volt.