Kötőszó

A labdarúgó-Európa-bajnokságon a spanyol válogatott egyik legjobbjaként játszó Nico Williamsnél kevesen tudják jobban a mezőnyből, mit jelent megküzdeni a sikerért. A szélső szülei ugyanis kis híján az életükkel fizettek azért, hogy neki és a szintén futballista bátyjának, Iñakinak jobb lehetőségeket teremtsenek. A családtagokat az elszántságuk mellett keresztény hitük és két kiemelkedően sokat segítő személy segítette át a megpróbáltatásokon.

Szöveg: Csanálosi Beáta | Fotó: UEFA.com

Nico Williams egyértelműen a Németországban zajló labdarúgó-Eb egyik nagy felfedezettje. A huszonegy éves játékos iránt máris olyan topcsapatok érdeklődnek, mint a Barcelona, a Chelsea vagy az Arsenal. De ahhoz, hogy idáig eljusson, a családjának komoly áldozatokat kellett hoznia – néha erőn felül.

A szülők, Felix és Maria a kilencvenes évek elején találkoztak Ghánában. Miután összeházasodtak, eldöntötték, hogy leendő gyermekeiket már Londonban szeretnék felnevelni. Ám Felix egyik barátja meggyőzte a friss házasokat, hogy nemcsak olcsóbb, hanem könnyebb is Spanyolországba eljutniuk, méghozzá egy biztonságos útvonalon. Sajnos az már csak menet közben derült ki, hogy olyan embercsempészekhez kerültek, akik a pénzükért cserébe csupán a Szahara közepéig vezették el őket. Közel negyven társukkal együtt víz és élelem nélkül próbáltak megküzdeni a 40-50 Celsius-fokos földi pokollal, ahol az életben maradásért a saját vizeletüket itták a kiszáradás ellen. Ráadásul az édesapa egy idő után a cipőjét is a feleségének adta, így mezítláb gyalogolt a forró homokban, lassan gyógyuló, kínzó égési sebeket szerezve ezzel.

Az utolsó erejükkel érték el Melillát, a Földközi-tenger partján fekvő várost, amely spanyol fennhatóságú terület Észak-Afrikában. Átmásztak a határvédő drótkerítésen, és mint illegális bevándorlókra a spanyol rendőrség lecsapott rájuk. Egy jótékonysági szervezet ügyvédjének javaslata mentette meg őket a kitoloncolástól. Az ügyvéd azt tanácsolta, semmisítsék meg a ghánai papírjaikat, és mondják azt, hogy a polgárháború sújtotta Libériából érkeztek, mert akkor politikaimenekült-státuszt kapnak.

A család egy civil szervezeten keresztül jutott el végül Bilbaóba, ahol keresztény hitük a misszionárius Iñaki Mardoneshez vezette őket. Az atya őrangyalként vette a szárnyai alá a már hét hónapos terhes Mariát és férjét, és lakást is talált nekik. Nem csoda, ha a gyermeket a jótevőjük után Iñakinak nevezték el. A kisfiú azonban a nevén kívül a futball iránti szeretetét is a tisztelendő atyának köszönheti, ugyanis ő ajándékozta meg az első Athletic Bilbao-mezzel.

Habár a családnak sikerült letelepednie Bilbaóban, ennek az volt az ára, hogy az édesapa, Felix, elszakadva a családjától, közel tíz évig Londonban dolgozott. Így aztán az időközben megszületett második fiúnak, Nicónak a bátyja, Iñaki lett a példaképe. S amikor Iñaki futballozni kezdett, természetesen ő is követte a testvérét a focipályára.

Iñaki már az Athletic Bilbao sztárjának számított – harmincöt góljával megdöntötte a felnőttcsapat szezonális rekordját –, amikor a klubban felfigyeltek a nyolc évvel fiatalabb Nicóra is. Ám ő kiskorú lévén csak a szüleivel költözhetett a csapat közelébe, ezért a vezetőség úgy határozott, egyesíti a családot, és egy házzal lepte meg Williamséket. A döntés jó befektetésnek bizonyult, hiszen Iñaki és Nico jelenleg is a csapat legjobbjai közé tartozik. Ráadásul utóbbiért már a legnagyobb csapatok versengenek – a Barcelona mellett a hírek szerint a Chelsea és az Arsenal is szívesen a soraiban tudná –, és az Európa-bajnokságon mutatott teljesítménye még tovább növelheti az értékét. Márpedig a két fiú eddig is olyan jólétet tudott teremteni, amilyenről a szüleik álmodni sem mertek.

Nico mellett a bátyja, Iñaki is válogatott futballista, csak ő két éve úgy döntött, hogy a ghánai nemzeti csapatot erősíti, ezért nem játszhat most a kontinenstornán.