Kötőszó

A hittanórák után már nagyon fáradt vagyok. Többnyire csak a csend hiányzik. De amikor nagyon fel vagyok dobva, mégiscsak bekapcsolom a rádiót. Épp csak fél füllel – bele-belekapcsolódva – hallgatom az egyházi félórát hazafelé jövet. Néha nem is marad meg belőle több egy-két mondatnál. Ezek a csöppnyi gondolatfoszlányok – szívós magokként – mégis utat törnek maguknak olykor kimerültségem burkán. Napok telnek el, tovább hordozom őket, töprengek rajtuk, és szárba szökkennek. „Fogadj örökbe egy papot!” – hallottam a katolikus egyházi műsorban. Emlékeim közül felbukkan több túlterhelt, elmagányosodott ember is, aki mellé jó lett volna odaállni. Némelyik közülük történetesen pont lelkész. Vagy hitoktató, kántor, esetleg presbiter.

Szöveg: Füller Tímea | Fotó: Magyari Márton

Lelki szemeim előtt megelevenedik egy jelenet. Csak a parkolótól távol eső kijárathoz vetető utat akartam lerövidíteni és a sürgősségi felől kijutni a kórházból, amikor egy régi ismerősünkbe botlottam. Szinte szó szerinti volt a botlás, mert a kerekesszék, amelyben ült, nagyon útban volt – nem csak nekem. Mivel azonban jártányi ereje se maradt, engedelmesen gubbasztott ott, ahova tolták az ápolók.

Vizsgálatra várt. Nagyon sápadt volt és eléggé megszeppent. Ahogy elmondta pár szóban, mi történt vele, egészen megrendített. Egyidősek vagyunk, nem tett semmit ezért a betegségért, most mégis egyik napról a másikra kiszolgáltatott, beteg ember lett belőle. Önkéntelenül öleltem át, és a kezét megfogva biztosítottam róla, hogy imádkozunk érte.

Az időm akkor is véges volt. Szaladtam tovább, hogy odaérjek a fiamért az iskola elé, amikorra megígértem. Mint utóbb kiderült, ez a találkozás mégis nagyon fontos volt. Az a pár szó akkor a szakadék széléről rántotta vissza ezt az embert. Borzasztóan félt. A rá váró hosszú küzdelem elborzasztotta. Akkor ott nem látta, hogy bárkinek fontos lenne annyira az ő élete, hogy azért érdemes volna erőt gyűjteni a sokféle ismeretlen beavatkozáshoz. Amikor néhány nappal később felhívtam, elmondta, hogy nem lesz öngyilkos. Bár kétségbeesésében fölmerült benne ez a gondolat, elvetette. Akiért imádkoznak, az tegye meg a maga részét az életéért. Ő is így fog tenni. Igyekszik meggyógyulni, csak imádkozzunk érte tényleg.

Nem tudom, hova jutok még az életben, de az biztos, hogy az idő már nem nekem dolgozik. Egyre gyakrabban érzem meg a törékenységemet. Nem úgy hajlik már a térd, nem olyan ruganyos a járás. Figyelni kell, hogy emelem föl a kisunokámat, hogy ne álljon be a derekam. Valószínűleg a szemem sem fog javulni a következő években, és lassan én is cserélgethetem majd a szemüvegeket, mint korosabb ismerőseim.

Nem tudom, kerülök-e valaha olyan lelki teher alá, amelytől kétségbe vonom az életem értelmét. Ha előfordulna, jó lenne tudni, hogy van, aki imádkozik értem. Nemcsak úgy általában az emberekért, hanem konkrétan a személyemért. Komoly megtartóerő ez.

Istené vagyok, azé az Úré, aki egymásra bízott bennünket. Talán nem is muszáj megvárni, hogy komoly krízis legyen valamelyikünk életében. Lehetünk egymást imádságban hordozó testvérek akár mától is.

*

Pár éve beszélgettem egy ismerőssel arról, hogy milyen lelkészt szeretne a gyülekezetük. Elmondta, hogy mindenképpen egy idejét jobban beosztani tudó emberre vágynak, mert az előző papjuk folyton késésben volt. Nem győzték kimenteni, annyira nem tudta felmérni, mikor kell elindulnia egy-egy alkalomra. Találtak is egy ilyen embert. Alig várják.

Az új lelkész meg is érkezett hamarosan. És csodás pontossággal végezte szolgálatait. Az első hetekben nem győzték dicsérni. De minden csoda három napig tart. Itt is merültek föl problémák. Nem sokkal később a fülembe jutott, hogy micsoda lehetetlen alak ez a lelkipásztor. Egyszerűen kiírja, mikor áll a gyülekezet rendelkezésére. Amikor meg prédikációt ír, még a telefont sem veszi fel. Vannak órák, amikor egyszerűen elérhetetlen. Ha valaki váratlanul állít be hozzá, megkéri, hogy beszéljenek meg egy időpontot, amikor majd mindketten ráérnek. Hát milyen lelkész az ilyen? Hogy képzeli, hogy lehet így is szolgálni?

Bár elnevettem magam ezen a kifakadáson, ismerősöm teljesen komolyan beszélt. Most derült ki, hogy az előző lelkész ajtaja mindig nyitva állt mindenki előtt – épp ezért készült el nehezen időre a dolgaival. Hogy milyen odaadó, az senkinek nem tűnt fel. Most, hogy egy határt szabni tudó papjuk lett, a gyülekezeti tagok megdöbbentek azon, hogy az Isten szolgájának is van munkaideje meg magánélete is. Így már nem tűnt olyan értékesnek a pontosság erénye.

 * 

Bár gyakorlatilag mindig volt kórusunk, nálunk is előfordult már, hogy valaki megemlítette: az ő gyerekkorában micsoda gyerekkar működött a gyülekezetben, és milyen kár, hogy most nem olyan van. Nem nagyon tudtam neki vigasztalót mondani. És sajnos nekem se nagyon mondott vigasztalót akkor senki.

Máskor egy összehasonlításban azért maradtunk alul valakinek a szemében, mert egy másik lelkész bezzeg kirándulást is szervez. Megpróbáltuk, még az ötletadó sem jelentkezett rá. Egy idős házaspár azért orrolt meg a lelkészére, mert egy szombat délelőtt át akarták hívni magukhoz, ő pedig azt mondta, sajnos jelenleg elég elfoglalt. Egy másik ember azon háborodott fel, hogy a papjuk nem műveli rendesen a kertjét. Gazos, nincs megtervezve, mit mi mellé vet, csak úgy szanaszét minden. Kicsit a nyuszikás vicc jutott eszembe: ha van rajta sapka, az a baj, ha nincs, akkor meg az.

*

Milyen lenne – milyen lesz – egy papjaiért imádkozó egyház? Vagy ne is menjünk ilyen messzire. Csak nézzünk egy gyülekezetet, amely az imáinkra rászoruló emberként tekint a lelkészére. Olyanra, aki nem a kisujjából rázza ki a prédikációkat, hanem megküzd az Isten előtt minden üzenetért. Mint aki időnként fáradt a bibliaóra idejében, és talán szüksége is lenne egy kis segítségre. Mint akinek ugyanúgy vannak, mint mindannyiunknak, fájdalmai, rossz napjai, gyásza, esetleg küzdelme a gyerekével vagy az idős szüleivel, a rossz ízületeivel vagy a memóriájával, amely időnként már cserben hagyja.

Mint akire ugyanúgy esik az eső, és süt a nap, és akit ez olykor éppúgy megvisel, mint más földi halandókat. Aki néha szívesen beszélgetne csak úgy – nem lelkészként – is emberekkel. Vagy éppen olvasgatna nyugodtan egy délután anélkül, hogy bárki zavarná. Elmenne egy este színházba a feleségével. Nyaralni a gyerekeivel. Leülne karácsonyeste az asztalhoz egy kicsit nyugodtan. Olyanra, aki nem tökéletes, de Isten kegyelme rá is kiterjed…