Kötőszó

„Az őszinteség, ha egyetlen értékké válik, gyilkossá is tud lenni. És olykor nevetségessé. Nem mindegy, kivel szemben vagyok kegyetlenül őszinte (...) Csak nehogy azt higgyük, hogy valami fenséges, szépséges pillanat, amikor kiszakad belőlünk az igazság! Az őszinteség se divatossá, se erőssé, se jóvá nem tesz minket. Csak kiszolgáltatottá mások és önmagam előtt – és legfőképpen Isten előtt.”

Szerző: Hegedűs Attila  | Fotó: Freepik.com

– Neked végképp nem számít senki és semmi ezen a világon?

– Én soha nem állítottam, hogy igen!

A Páratlan prédikátor című filmben hangzik el ez a párbeszéd. A film főszereplője, Jonas egy „vallásos vándorcirkuszt” vezet, városról városra járnak, és hazugsággal, látványossággal szedik ki a pénzt az emberek zsebéből. Igazi szívtelen, pénzéhes fickó, de amikor ezzel szembesítik, ennyi a válasza: de legalább őszinte vagyok.

Őszinte. És ezzel meg van oldva a helyzet. A becsapott, megkárosított emberek megnyugodhatnak: minden szörnyűségre feloldozást ad, hogy aki ezt tette velük, legalább nem kétszínű. Tényleg? Érdemes ezt a szót körüljárni.

Jó, ha őszinték vagyunk? 

Amikor József Attila azt írta: „Én még őszinte ember voltam…”, akkor ez azt jelentette: önző kisgyerek. Biztos, hogy ez a jó irány? Egyáltalán mit jelent, ha bevalljuk, milyenek vagyunk? Vagy ha kendőzetlenül elmondjuk, mi a véleményünk másokról? Érték az őszinteség egyáltalán?

Hát persze hogy az! Jézus maga is mondja: a szavatokban az igen legyen igen, a nem pedig nem. A maszatolást, a hazugságot ő sem viselte el. (Igaz, ezt akkor mondta, amikor az égre-földre esküdözés ellen, az álszent kegyeskedésről, az Isten nevével való visszaélésről szól. Ezzel együtt is fontos számára az őszinteség.)

Csakhogy több dolog is volt, amit Jézus helyesnek tartott, a Hegyi beszédben mégis feltette a kérdést: biztos, hogy jól vagy jó célból csinálod? Miért böjtölsz, imádkozol vagy adakozol? Nem lehet, hogy önző szándékodat rejted a jó dolgok mögé? Hadd gondolkodjak ugyanígy most az őszinteségről is! Miért vagyunk azok? És mikor mondjuk, hogy erre ne használjuk az őszinteséget?

Az őszinteség menő

Annyira igaz ez az állítás, hogy a nyolcvanas évek elején külön szakkifejezés volt az „őszinte, kőkemény rock” azokra a zenékre, amelyek nem az élet habos, könnyed oldaláról szóltak, hanem keményen elmondták az igazságot az árnyékosabbról. Még egy film is készült erről a korszakról, a Kopaszkutya, amelyben a zenészek elkezdenek éppen ilyen „őszinte, kőkemény rockot” játszani, lemennek a mélybe, és arról énekelnek. És bejön nekik, hatalmas sikerük van.

Csak egy baj van: eredetileg ők nem ezt akarták játszani, hanem a tíz-húsz évvel korábbi időszak zenéjét, Johnny B. Goode-ot, de mivel az senkit nem érdekel, stílust váltanak – és sikerük lesz. Ironikus helyzet. A film mottója szerint „le kell menni kutyába” – csakhogy nem azért, hogy őszintén elmondják a véleményüket, hanem mert akkor éppen ez a divat. Vagyis eljátsszák, hogy őszinték. Mert őszintének lenni menő… És mivel az emberek számára az, könnyen lehet vele sikeressé válni. Az őszinteség is válhat jelmezzé!

Az őszinteség erőssé tesz

Ami a szívemen, a számon – tartja a közmondás. Ha őszintén megmondom a véleményemet, bátor is vagyok. Közben észre sem vesszük, hogy ezzel a bátorsággal olyanok vagyunk, mint akik biztos léptekkel haladnak át a vetésen, és nem törődnek vele, hány növekvő palántát taposnak el útjuk során.

Az őszinteség, ha egyetlen értékké válik, gyilkossá is tud lenni. És olykor nevetségessé. Nem mindegy, kivel szemben vagyok kegyetlenül őszinte. Emlékszem olyan esetre, amikor egy politikai párt egyik tagja a saját belső gyűlésükön hangosan ostorozta a másik oldalt, és megtapsolták kemény őszinteségéért. Szerintem viszont ez a könnyebb út volt, sokkal nehezebb lett volna az ott jelenlévőket önmagukkal szembesíteni: mi mit rontottunk el!

A Bibliából két történet ugrik be, döntsétek el, melyik szól az őszinteségről. Amikor Jézus Heródes előtt áll, a király gúnyolni kezdi a megkötözött Jézust, és elmondja róla a véleményét. A másik történetben Nátán, a próféta áll Dávid király elé, és a fejére olvassa a bűneit. Kockáztatja, hogy úgy járjon, mint a walesi bárdok. Melyikük volt bátor és őszinte?

Attól nem vagyunk erősek, ha a nálunk gyengébbekbe taposunk bele az őszinteség jelszavával. Az őszinteség akkor erő, ha vállaljuk, hogy a nálunk erősebbeknek a szemébe mondjuk: a király meztelen. És emlékeim szerint Jézus a megalázottakkal, lenézettekkel szemben soha nem „arcoskodik”: hívja és elfogadja őket. Nem rúg még egyet beléjük. Heródes királyt viszont rókának nevezi, az álszent vallási vezetőket viperák fajzatainak – tudja, hol kell keményen őszintének és hol kell irgalmasnak lenni.

Nagy szívfájdalmam, hogy bennünk, keresztyénekben nem mindig van meg ez a bölcsesség: gyengékbe taposunk és erőseket éltetünk Jézus nevében. (És az a baj, hogy most, hogy ezt leírtam, lelki szemeimmel már látom, ki kit képzel a szavaim mögé, sokan meg vannak győződve, hogy melyik politikai oldal nevében szólok… Pedig ha tudnák!)

Az őszinteség jobbá tesz

Ez az egyik legnagyobb csapda. A bevezetőben említett Jonas is beleesik ebbe a hibába: ha kimondom, hogy bűnös vagyok, attól kezdve nem vagyok az. És csinálom ugyanúgy tovább a dolgaimat, mint azelőtt, de most már emelkedett, őszinte emberként.

Csakhogy olyan ez, mint a kamaszkori izzadás: mindenki tudja, a kamaszoknak könnyen megbolondulnak az izzadságmirigyeik, főleg nyáron. Erre azonban nem az a jó válasz, hogy kérem, én ilyen vagyok, hanem a zuhanyzás. Ha kimondok valami rosszat magammal kapcsolatban, de nem keresem a kiutat, akkor kérdésessé válik, vajon tényleg őszintén beszéltem-e.

Amikor az őszinteségről mint nagyszerű értékről beszélünk, eszembe jut A tanú című filmvígjáték egyik mondata: „Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység.” Ha büszke vagyok a szerénységemre, akkor már nem vagyok az. Ha azt érzem, hogy őszinteségem emelkedetté tesz, akkor hazudok magamnak.

Az őszinteség kényszer

Nem, az őszinteség nem „jó dolog”. Ne használjuk arra, hogy magunkat jobbnak, erősebbnek, trendibbnek érezzük miatta. Erre nem jó. De kényszer. Van, amikor nem lehet megúszni a tükörbe nézést, és van, amikor ki kell, hogy bukjon belőlünk az igazság. Évekig, évtizedekig lehet hordozni egy hazugságot. Talán muszáj is. De mindörökre nem lehet, egyszer ki kell törnie, egy életet hazugságban leélni lélekölő. És az is lehet, hogy magától napvilágra kerül, ami szintén megalázó. „Táblára írva nyakadba akasztjuk / történeted” – írja Pilinszky János Trónfosztás című versében.

És van, amikor a világot látva eljutunk oda, ahova Jeremiás: „Azt gondoltam: nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. De perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer 20,9) Csak nehogy azt higgyük, hogy valami fenséges, szépséges pillanat, amikor kiszakad belőlünk az igazság! Az őszinteség se divatossá, se erőssé, se jóvá nem tesz minket. Csak kiszolgáltatottá mások és önmagam előtt – és legfőképpen Isten előtt.

A mások előtti kitárulkozást nem szívesen vállalom, nem vagyok olyan, mint József Attila, aki leírta: „Magadat mindig kitakartad…” (Karóval jöttél…) Az önmagammal szembeni őszinteség is veszélyes terep, mert soha nem láthatom magamat teljesen. De Istennek mondhatom: lásd, ilyen vagyok, ez van bennem – indulatok, ösztönök, érzések, gondolatok átláthatatlan kavalkádja. Előtted lehetek őszinte, előtted lehetek kiszolgáltatott. Te betakarsz, elfeded azt, amit én hiába rejtegettem előled.