Kötőszó

„Küszöbfrász – először a múzeumokkal kapcsolatban találkoztam ezzel a meghökkentő szóval. Egy kiváló művészettörténész meglátása szerint nagyon sokan tartanak ma attól, hogy átlépjék a múzeumok küszöbét – különösen, ha kortárs kiállítás látható a termekben. A szó hallatán egyből az egyházra asszociáltam. Nálunk is él ez a fogalom, sőt elképzelhető, hogy többlettartalmat is hordoz. Hiszen gyakori aggály, hogy nemcsak „kívülről”, hanem »belülről« is magasnak láthatjuk a küszöböt.”

Szerző: Galambos Ádám| Fotó: Unspalsh.com

Ma sokaknál kényes téma a templomba járás. Vannak, akik kijelentik, hogy kizárólag kultúrtörténeti érdeklődésből hajlandók – nem istentiszteleti időben – belépni egy szakrális térbe. Mások ettől is elzárkóznak. És vannak, akik szívesen átlépnék a „küszöböt”, várják a találkozást, a közösség megélését, nyitottak az istenkapcsolatra, de „magasra épített küszöbbel” találják szemben magukat, olyan környezettel, amely nem befogadó, nem invitál, hanem feltételeket szab az érkezőnek. Igen, az egyház közege is akadálya tud lenni annak, hogy érdeklődők, keresők, közösségre vágyók otthonra találjanak benne.

A küszöb másik oldalán az istentiszteleti közösség tagjai állnak. Az ő számukra is számos kérdést vet fel a tárt ajtó. Vajon alkalmasnak gondolják-e magukat arra, és feladatuknak tartják-e, hogy tanúságot tegyenek Isten szeretetéről? Van-e kellő bátorság odalépni másokhoz Isten igéjével? Képes-e a gyülekezet invitáló és vendégszerető lenni? Ezek az elsőre hárításnak tűnő kérdések valójában a közösség identitásának lehetnek önvizsgálati témái. A Magyarországi Evangélikus Egyházban meghirdetett „konfirmáció és az elköteleződés évében” pedig különösen is azokká válhatnak.

Tény, hogy szükség van küszöbre, egy határra, amely elválasztja a szentet a profántól. Erről nem érdemes lemondani. Azt azonban ajánlatos felismerni, hogy a keresztények közössége nem egy zárt „elit klub”, sokkal inkább olyan gyülekezet, amelynek a tagjai nem csupán istentiszteleten, egyéni imádságban, hanem a „küszöb túloldalán” is megélik a hitüket. Ez azt jelenti, hogy nemcsak mernek, hanem meggyőződésükből kifolyólag hétköznap is keresztényként akarnak élni, és ezt az ismeretüket nem zárják el mások elől. A hit ugyanis egyben kultúra is. Olyan életszemlélet és viselkedés, amely felvállalt, ezáltal a körülöttünk lévők számára is látható. Nem vallásos kérkedésben ölt testet, hanem a másikhoz fordulás, a szelídség, a szeretet által érződik.

Ugyanakkor a kereszténység lényege nem szűkíthető le a jó cselekvésére. Sokkal inkább azt feltételezi, amiről Dietrich Bonhoeffer mártír evangélikus teológus vall: „Hasonlatosnak lenni az emberré letthez azt jelenti: valóban embernek lenni. […] A valódi ember se nem megvetés, se nem istenítés tárgya – hanem Isten szeretetének tárgya.” Anselm Grün bencés szerzetes pedig így vélekedik: „Az ember szépnek teremtetett. Nem szabad eltékozolnia, amije van, hanem magára kell öltenie, hogy belső szépsége kifelé is megnyilvánulhasson.” Ezért ne maradjon csendben, de harsogó, önmutogató se legyen a hitvallásunk. Hitelesen szólni és élni – ez életünk legnagyobb kihívása.

Az első pünkösdkor a tanítványok átlépték a maguk küszöbét, és Krisztust felvállalva fordultak az őket körülvevőkhöz. Nem a félelmeikkel voltak elfoglalva, nem is nagyságra és elismerésre törtek, hanem teret adtak a Szentlélek munkájának. Ezáltal legyalulták lelkük küszöbét, hogy az átléphetővé váljon ne csak a másik, a „kinti”, hanem önmaguk, a „benti” ember számára is. Testvérszeretetük sokak számára vált élő vízzé.

Nekünk is lehetőségünk van arra, hogy hitünket ne csak vasárnapról vasárnapra vagy kizárólag elvonulva éljük meg, hanem a gyülekezet építőivé váljunk. Ne sátrat építsünk (Mt 17,1–13), hanem a hétköznapokban is sugározzuk a szeretet evangéliumát. Éljünk „valóban emberként”, ezáltal szeressük Istenhez, templomhoz, gyülekezethez embertársunkat.