Kötőszó

Az ember birtokában van annak a képességnek, amely lehetővé teszi, hogy az élet – normatív és váratlan – kríziseivel megküzdjön, növekedjen általuk, majd tovább tudjon lépni. Ma már több tudomány is foglalkozik a rezilienciának nevezett jelenséggel. Erről és a közelmúlt egyházi megküzdéstörténeteit feltáró kutatásairól kérdeztük a téma szakértőjét, Bögre Zsuzsanna szociológust, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Szociológiai Intézetének docensét.

Szerző: Kinyik Anita | Fotók: Pete Dóra

− Mivel nem közismert szó, kérem, először a reziliencia jelentését tisztázzuk. Mit jelölhetünk vele?

− „Teher alatt nő a pálma” – tartja a közmondás. Jól illusztrálja ez a reziliencia jelenségét is. Alapvetően pszichológiai fogalomról van szó; rezilienciáról akkor beszélünk, amikor valamilyen külső sokkhatás ér egy embert vagy csoportot, és ez a külső sokkhatás legyűrni, kikezdeni, elpusztítani akarja őt – sikertelenül. Az ember vagy csoport – vagy akár egy társadalmi, gazdasági, ökológiai rendszer – egyrészt kibírja ezt a sokkhatást, másrészt újjárendezi, rendszerezi magát, és alkalmazkodik az új, megváltozott körülményekhez. Sajnos magyar kifejezés nincs erre, a reziliencia terjedt el a tudományban, és vált divatossá a hétköznapi életben is. Nehezen írható körül a pontos jelentése azért is, mert szerteágazó jelenségek esetében használjuk a szót; sokkal inkább különféle rezilienciafelfogásokról beszélhetünk, mintsem hogy egyetlen pontos definíciót adhatnánk.

− Miért válhatott divatos fogalommá?

− Reményt és optimizmust ad. Azt üzeni, hogy a traumát, a sokkot, a krízist túl lehet élni. És jó ennek tudatában lenni. A tudomány szerint a krízis új struktúrát, új reakciókat válthat ki, új módon mégiscsak életképes maradhat az elszenvedő, és még az identitását – önmagát – is megtartja. Vallásos megközelítésben megjelenik az a meggyőződés is, hogy az ember több lesz egy ilyen próbatétel által. Erre a tudásra pedig nagy szüksége van a 21. század emberének.

− A Magyarországi Evangélikus Egyházban idén a konfirmáció és az elköteleződés éve van. A manapság tapasztalható „elköteleződéshiány” szociológiai szempontból milyen tényezőknek tudható be?

− Korjelenség, hogy a ma embere nehezen köteleződik el. Fragmentált, széttöredezett társadalmakban és világban élünk. Még az ipari forradalom is hol van ahhoz képest, amit ma a technikai és az információs forradalom magával hozott? Hogyan köteleződj el, amikor mindennap új impulzus ér? Ahhoz, hogy a mai ember távolságot tudjon tartani ettől a folyton zizegő, nyüzsgő világtól, nagyon személyes, nagyon határozott döntés is kell – miközben folyamatosan jönnek a kötelességek, a kérések, a csábítások és az új dolgok. Egyre kevesebb olyan ember van, aki képes arra, hogy ilyen tudatos döntést hozzon. Kitolódik az elköteleződés, a döntések meghozatalának időszaka. Látjuk ezt a házasulandók életkorában, a gyermekvállalás későbbre csúszásában, az identitáskeresésben. Ez azonban nem csak átok: esély is lehet.

− Hogyan segítheti az egyház a keresőket, hezitálókat?

− Az egyház akkor tud választ adni ezekre a kérdésekre, ha figyelembe veszi a kortársakat. Ha tudomásul veszi, a kortársak hogyan gondolkodnak, még ha nem is tetszik neki. Ha megtanul a kortársak nyelvén beszélni. Az egyház egyébként mindig reziliens volt hosszú távon, történelmi perspektívában. Kétezer éves, generációkon keresztül élő történetről beszélünk. Nem mindig minden egyházközség vagy szerzetesrend maradt fenn, ennek mindig volt egy hullámzása, mégis azt látjuk, hogy az egyház túlél.

− Ezek szerint az egyik legreziliensebb intézmény a világtörténelemben…

− Én a vallással kapcsolom össze a rezilienciát. Az egyik kutatási területem a vallásszociológia, emellett szerzetesrendek történetével is foglalkozom. A kutatás során rácsodálkoztam: voltak olyan szerzetesrendek, amelyek egészen profi módon élték túl a diktatúrát, a világnézeti kitaszítottságot, a társadalmi-politikai nyomást. Képzeljük csak el: ezeréves hagyomány követőjeként, megbecsült társadalmi pozícióból hirtelen, egyik napról a másikra senkivé válik az ember és a csoport, amelyhez tartozik. Pozitív példákat vizsgálok, olyan szerzetesrendeket, amelyek bár nagyon nagy energiabefektetéssel, de képesek voltak újrarendezni a soraikat, és valamilyen formában mégis fennmaradtak, megőrizték a szerzetesi identitásukat – ezt nevezem én vallási rezilienciának.

− Mi az a plusz, amit a vallás adni tud a különösen terhelt élethelyzetekben?

− A vallásosság erősen előhívja a reziliens válaszokat a krízishelyzetben. Hiszen a vallási gondolkodásnak és rendszernek része, hogy nagyon keressük az élet értelmét, a megoldásokat. Ilyen tekintetben mindegy is, milyen vallásról beszélünk. A lényeg, hogy van egy transzcendensbe, Istenbe vetett hit, és az ehhez kapcsolódó tanítás válik egy ember, egy csoport életének rendezőelvévé. Ez persze nem jelenti azt, hogy minden vallásos ember reziliens vagy reziliensen reagált a kritikus időkben, de a hitük miatt volt mihez nyúlniuk. Az említett szerzetesrendek megoldásaiból, a nehéz helyzetekre adott múltbéli válaszaiból nagyon sokat lehet tanulni.

− A diktatúrák alatt sokaknak meg kellett tapasztalniuk: a hatalom olyasmire kényszeríti – vagy legalábbis igyekszik kényszeríteni – őket, amit önként nem tennének meg. Az ilyen helyzetekben ki így, ki úgy döntött. A történelmi átvilágítás, múltfeltárás igénye az evangélikus egyházban is megjelent.

− A reziliencia – ezt fontos kiemelnünk – értéksemleges fogalom. Tévedésben vagyunk, ha azt hisszük, a reziliencia csak pozitív lehet. Ha engem bebörtönöztek, ott vertek, kínoztak, majd utána aláírattak velem egy papírt: vállalom, hogy jelentek az állambiztonságnak, akkor lehet, hogy úgy fogok túlélni, hogy jelentek. Ez is reziliencia, még ha az értékrendem szerint árulás is, bár áldozatiságból indult ki. Tehát nemcsak azok a reziliens emberek, akik hősök voltak vagy lettek, hanem a túlélők is. Ma már joggal negatív jelenségként beszélünk az ügynökökről, a behálózottakról, az egyházi hatalom fenntartásáért kompromisszumokat kötő egyháztagokról. A történelem ítél, ez így van jól. Azt azonban fontos tudatosítanunk, hogy a reziliencia is társadalmi konstrukció. Sokan próbálták megtalálni a megmaradásuk útját, ki így, ki úgy. Amikor én azt mondom, vallási reziliencia, azt felvállaltan pozitív jelenségnek tartom. Emellett a reziliencia egy nagyon dinamikus fogalom, amelyet az egyén, csoport életútjának folyamatában kell nézni. Ami bizonyos: nem a mennybemenetel kritériuma reziliensnek lenni.

− Milyen előfeltételei vannak a reziliens viselkedésnek, mit tehetünk érte?

− Nagy vita, hogy a reziliencia veleszületett vagy tanult képesség-e. Én szociológusként azt látom, hogy a kettő egyvelege. Mivel fejleszthető, kellenek példaadó reziliens személyek, akikben eredendően több van – több életenergia, mélyebb vallásosság –, akár személyes tulajdonságok öröklésével hozták ezt magukkal, akár minták elsajátításával jutottak hozzá. Számomra például ilyen minta egy hat nyelven beszélő, rendkívül művelt ciszterci szerzetes, Naszályi Elemér – „Jani bácsi” –, a Ciszterci Nővérek Regina Mundi közösségének egykori vezetője, aki lenyűgöző leleménnyel tette lehetővé rendjének a működését 1950 után is.

– Biztató tehát, amit a reziliencia jelenségéről tudunk.

– Az alapvetően jó hír, hogy van egy képességünk, amellyel tudunk a nagyon nehéz körülményekhez alkalmazkodni. Ennek persze mindig ára van, időbe telik, proaktivitással jár, előre kell gondolkodni, kreatívnak kell lenni. A tudomány nem azt mondja, hogy a reziliencia boldoggá tesz, hanem hogy tud működni. Hívőként pedig meggyőződésem, hogy az egyház mi vagyunk. Nemcsak a vezetők, a klérus, hanem mi, laikusok is – ránk is sok felelősség hárul.