Kötőszó

„Június 4. Gyásznap. Egy ideje hivatalosan a nemzeti összetartozás napja. Utóbbit nehezen fogadtam el, mert egészen pici korom óta tisztában voltam azzal, hogy mit jelent a magyarság számára Trianon, és nem akartam, hogy június 4. ne kizárólag gyásznap legyen.”

Szerző: Balczó Mátyás | Fotó: Wikipedia.org

Háromévesen voltam először Erdélyben. Vannak emlékeim alig néhány évvel későbbről Kassáról is. Tizenkét évesen, 1990 nyarán, alig néhány hónappal a „véres március” után pedig Marosvásárhelyen idézték fel barátaink az emberéleteket követelő szörnyű eseményeket.

Június 4. Gyásznap. Egy ideje hivatalosan a nemzeti összetartozás napja. Utóbbit nehezen fogadtam el, mert egészen pici korom óta tisztában voltam azzal, hogy mit jelent a magyarság számára Trianon, és nem akartam, hogy június 4. ne kizárólag gyásznap legyen. Idővel aztán arra jutottam, hogy amiképpen a gyász hétköznapi, személyhez kötődő értelmezése szerint funkcióval bír, mint annak az eszköze, hogy a tudatunkban, lelkünkben fel tudjuk dolgozni valakinek az elvesztését, úgy hasonlóan kellene tekinteni a mi nemzeti gyászunkra is. Ami semmiképpen nem a felejtést jelenti, hanem a gondolkodásbeli változást.

A nagy-magyarországos zokni létezésével másfél évtizede szembesültem. Ez a megdöbbentő ruhanemű is arra irányította rá a figyelmemet, hogy az életkor előrehaladtával, a tapasztalatok, új információk által szélesedő értelemmel érdemes arra törekedni, hogy a nemzeti identitás megélése a látványos külsőségek irányából elmozduljon a belső tartalom felé. Nekem is volt nagy-magyarországos pólóm, pulóverem, ilyen matrica is az autómon. Idővel aztán egyre többször tapasztaltam, hogy ezeket a szimbólumokat olyan emberek is használják, akiknél nem érzékeltem a magyarság kevésbé látványos, de annál mélyebb megélését, ezért az országhatárokon átívelő magyar nemzet ilyen módon való megjelenítését elhagytam.

Szimbólumokat magunkon viselni, üzeneteket ezeken keresztül közvetíteni felelősségteljes dolog, hiszen a közvetítő személye, viselkedése befolyásolhatja a szimbólum értelmezését. Meggyőződésem, hogy a magyarság jövője szempontjából nem célravezető, ha a sérelmi politizálást folyamatosan felszínen tartva áldozati szerepbe helyezzük magunkat, amelyben minden egyes lényeges kérdésben nekünk és csakis nekünk lehet igazunk, a másiknak pedig egyáltalán nem lehet igazsága.

A magyar jövőt ássuk alá, ha abban élünk, hogy mi vagyunk a jók, az Isten által kedvelt, különleges nép, a szlovákok, szerbek, románok, ukránok pedig a rosszak, a gonoszak, akiknek évszázadok óta nem jár semmi más az eszükben, mint a magyarság eltiprása. (Tudom: ezt nem üzeni a Nagy-Magyarország-térkép, és nem feltétlenül gondolják így mindannyian azok sem, akik használják, ám az aligha vitatható, hogy él ez a vélekedés köztünk, magyarok között.)

A kulcs az igazságra való törekvésben rejlik, mert „az igazság békét teremt, és az igazság a nyugalmat és a biztonságot szolgálja örökké” (Ézs 32,17). Az igazság pedig maga Jézus. Nem valami képletes módon, hogy ő valaki, aki szép és igaz dolgokat mondott, hanem abban a formában, hogy – mint földi szolgálata során kijelentette – ő maga az igazság. Keresztényként, keresztény magyarként rá kell tekintenünk, általa kialakítani magunkban az igazságkeresés olthatatlan vágyát, egyúttal engedelmeskedni a nagy parancsolatnak, a felebaráti szeretetnek is.

Hálás vagyok érte, hogy olyan ismerősöket, barátokat, rokonokat vihettem el Erdélybe, akik akkor velem jártak ott először, hiszen az ő élményük számomra is hatalmas élményt jelentett. Ráadásul Erdély, azon belül is Székelyföld számomra több mint egy ezeregyszáz éve magyarok lakta terület, ahol barátaim élnek. A hitre jutásom idején, 2010-ben Székelyföldön is megmutatta magát nekem az Isten.

Az ősz végén már nagyon csípős volt az este a Kis-Küküllő völgyében. Székely barátunk nagy magabiztossággal állította: hiába reménykedünk, biztosan nem fog havazni. A szabadban főztünk, a bogrács alatt ropogó tűz jó meleget csinált, de a hideg ellen még pálinkával is védekeztünk. Én kicsit túlvédekeztem magam. Nem hangoskodtam, nem kószáltam el, egyszerűen csak nyugovóra tértem. Hajnali három óra lehetett. Felkeltem, az ablakhoz léptem. Végtelen nyugalom volt. Olyan, hogy csak a csend hallatszott. Hullott a hó. Magyarok kicsi házai, s a szürke, kanyargós utca hófehér volt. Elmosolyodtam: Gyurika tévedett. Abban a pillanatban csak én voltam ott és az Isten.