Kötőszó

Egyszer rémálmom volt: egy ház tetején álltam, és láttam, hogy akkor még apró gyermekem a háztető szélére csúszik, és lezuhan. Iszonyú volt álmomban állni és látni, hogy be fog következni a szörnyűség, és én nem tudok ellene tenni semmit, végig kell néznem azt, aminek a végét előre láttam, és amitől rettegtem. Ijedtemben felébredtem, és hálás voltam, hogy hallottam kisgyermekeimet szuszogni a szomszéd szobában.

Szerző: Hegedűs Attila

Egyszer rémálmom volt: egy ház tetején álltam, és láttam, hogy akkor még apró gyermekem a háztető szélére csúszik, és lezuhan. Iszonyú volt álmomban állni és látni, hogy be fog következni a szörnyűség, és én nem tudok ellene tenni semmit, végig kell néznem azt, aminek a végét előre láttam, és amitől rettegtem. Ijedtemben felébredtem, és hálás voltam, hogy hallottam kisgyermekeimet szuszogni a szomszéd szobában.

De az érzés nem hagyott nyugodni. Milyen az, amikor tudod, hogy jön az iszonyat, és te nem tehetsz ellene semmit? A görög mitológiabeli trójai királylánynak, a jóstehetségű Kasszandrának az volt a büntetése, hogy bár előre látta a közeledő szörnyűséget, de senki nem hitt neki, így végig kellett néznie a bekövetkeztét. A görög drámák szereplői is úgy rohannak saját tragédiájuk felé, mint egy gőzmozdony a szakadék felé, amelyet nem lehet megállítani.

Nemrég volt egy ilyen élményem: egy filmet nézve éltem meg ugyanezt. A sziget szellemei című, Oscar-díjra jelölt filmről van szó.

Nagyra vágyva

Ahogy néztem, egyre kínosabban éreztem magam. Pedig milyen szépen indult minden! Van egy gyönyörű, békés kis sziget valamikor száz évvel ezelőtt, gyönyörű ír zene, takaros házak, idill. A szárazföldön ugyan polgárháború dúl, de ennek csak a szele éri el az ott élőket. Mindennap ugyanaz: kihajtjuk a teheneket legelni, majd a kocsmában beszélgetünk a haverokkal. Ezt teszi a film kissé butácska, de jószívű főszereplője, Pádraic is.

Egészen addig, míg legkedvesebb barátja, Colm váratlanul megszakítja vele a kapcsolatot. Rájön, túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyen értelmetlen csacsogásokkal töltse ki a napjait: ő valami nagyot akar alkotni, zenét szerezni, nagy nevet akar, olyat, mint Mozarté. Úgy érzi, döntenie kell: vagy kedves és emberséges lesz, de csak az őt körülvevők ismerik, vagy naggyá, ismertté lesz, de hátat fordít barátainak – és ő ez utóbbi mellett dönt. (Az külön történet, hogy nem veszi észre: saját hétköznapiságáról nem a többiek tehetnek – szeretne nagy ember lenni, de nincs meg hozzá a képessége.)

Megszoksz vagy megszöksz

Colm megtiltja barátjának, hogy közeledjen hozzá, és esélyt sem ad neki arra, hogy az tisztázza a helyzetet. Őrült fenyegetésével – hogy saját magát csonkítja meg, ha volt barátja hozzá merészel szólni – olyan lelki csomót készít, amelyből nem lehet kiszabadulni: minden tisztázási kísérlet, minden békülési szándék egyben hadüzenetté is válik. Ha Pádraic tudomásul veszi az elviselhetetlent, akkor marad a gyűlölet, ha tesz ellene, azzal pedig csak tovább szítja. Nincs megoldás. Pádraic pedig túl együgyű ahhoz, hogy elfogadja ezt a kilátástalanságot.

Illetve egy megoldás lenne: otthagyni az egészet, vállalni a kockázatot és elmenni a szigetről, tehát kimenekülni a labirintusból, amelyet a maguk számára építettek. Ehhez azonban kell az a tudás, bölcsesség, amely engedi, hogy kilásson ebből a mocsárból – ám ez egyikőjükben sincs meg. Ez egyetlen emberben van meg a szigeten: Pádraic nővére, Siobhan látja a helyzet tarthatatlanságát, és elmenekül.

Nyomasztó látni, hogyan lesz egy kedves, idilli világ rémálommá. Az első pillanatban az, ahogy a film a kisembereket szeretetteli, ironikus módon ábrázolja, Az én kis falum című cseh vagy Az angol, aki dombra ment föl és hegyről jött le című brit filmet juttatja eszembe. Amikor elhangzik a fenyegetés – ha a közelembe jössz, megcsonkítom magamat –, az ember egy pillanatra azt hiszi, félrehallottam, ez csak poén, jó kis groteszk mondat. De ez tényleg megtörténik, ráadásul Colm még azt se érti, hogy ezzel saját maga számára teszi lehetetlenné, hogy megalkossa az óhajtott nagy művet. És amikor ezt látom, azt érzem, egy rémálomba csöppentem bele, amelyet nem a józan ész, nem a szeretet, hanem valami idegen gonosz hatalom irányít.

Állj meg!

A címben szereplő szellemeket véleményem szerint a történetben egy öregasszony testesíti meg, aki igazán misztikus lény, nem is ember, nem is szellem, de jelenléte a halált jelképezi. Épp ennek a kikerülhetetlen végzetnek, idegen hatalomnak a szimbóluma.

Miközben én a képernyő előtt vagy a moziban ülve látom, merre megy a történet, legszívesebben rájuk üvöltenék: „Hé, állj már meg!” Eközben azt kell megélnem, hogy a szereplők vakon rohannak saját végzetük felé. Illetve a végén már nem is vakon: Pádraic a film végén pontosan látja, hogy ez a háború semmire nem lesz jó, és mindkettőjüket elemészti, de tudatosan folytatja.

Hogy jutunk el idáig? Miféle sors, végzet vezet bennünket a tudott pusztulásba? A film nem ítélkezik, nem értelmez, hanem bemutat. Talán éppen ezért ilyen nyomasztó: ha értelmezhető lenne, ha logikája lenne ennek a rémálomnak, a kiutat is megtalálnánk belőle. De ezek az emberek be vannak zárva nemcsak a szigetükre, hanem zárt gondolataikba, öngerjesztő gyűlöletükbe is. És hiába írja Siobhan, hogy gyere, itt a városban van egy ágy, egy szoba, ami rád vár – azaz van kilépési lehetőség –, hiába, hogy Pádraic mindent elvesztett, amit szeretett (nővérét, barátját, kedvenc háziállatát), nem képes kilépni a körforgásból, amely a pusztulásba vezet.

Szeretem a gondolatsoraimat valamiféle pozitív, a megnyugvás felé vezető gondolattal zárni. Most sajnos nem tudom, hiszen a film is úgy ér véget, hogy az értelmetlen háborúnak nincs vége, és nem is lesz. Nincs happy end, de még megfogalmazható tanulság sem. Csak a gyomorszorító élmény: mire vagyunk képesek mi, emberek, ha beleszorulunk saját nézőpontunkba, gyűlöletünkbe, és nem hallgatunk arra, aki üzen: gyere velem, van világ a magatok által létrehozott poklon túl!