Kötőszó

Pedig mennyire máshogyan kezdődött az egész! Azt hittük, itt a lehetőség a teret átugorva beszélgetni, egymást meghallgatni, véleményeinket egymáshoz csiszolni, az se baj, ha névtelenül, sőt annál jobb: személyes elfogultság nem befolyásol, csak a leírt gondolatok, az elmék csatája lesz a netes chatelés vagy a kommentelés...

Szerző: Hegedűs Attila

Ezzel az izgalommal ültünk először oda a számítógép elé, amikor megtudtuk, hogy nemcsak nézhetjük, hallhatjuk a híreket, videókat, hanem mi magunk is hozzászólhatunk, és azt mindenki láthatja, sőt ki-ki ugyancsak hozzászólhat. Ma már ez természetes, de akkor! Micsoda hatalmas lehetőségnek látszott! Előttem egy film, egy zene, egy cikk, és lehetőségem van rá, hogy valakivel megosszam a róla szóló gondolataimat.

Korábban egyáltalán nem volt biztos, hogy akadt volna a környezetemben valaki, akit pont az érdekelt volna, ami engem, aki rákérdezett volna az adott kérdéssel kapcsolatos véleményemre. Most őszintén: biztos, hogy hirtelen találnál valakit magad körül, akivel el tudnál beszélgetni, mondjuk, a nyolcvanas évek elejének new wave zenéjéről vagy arról, hogy miért formálta át Babits a bibliai Jónás könyvének történetét? Hogy csak véletlenszerűen felemlítsek két témát a rengeteg közül, amely érdekel.

És íme, itt a megoldás: összeköt az internet ismeretlenekkel, akikről semmit nem tudok, nem befolyásol kinézetük vagy múltbéli dolgaik – egyetlen dolog fontos: a véleményük az adott témáról. Micsoda szabadság! Ezt vártuk az új lehetőségtől, a cseteléstől. A véleménycserét, a gondolatok szabad áramlását.

Bár ahogy visszagondolok, valami gyanús volt már a kezdet kezdetén. Képtelen voltam ugyanis alakot váltani, álnevet használni. Nem tudtam volna magamat eladni valaki egészen másnak, mint aki valójában vagyok, bár tudom, hogy sokan ezt élik meg szabadságnak: valaki mássá válni a virtuális világban. Én erre alkalmatlan voltam, eszembe sem jutott, hogy titkolnom kellene kilétemet.

Jó, vannak témák, amelyekről egy lelkész óvatosan kell, hogy véleményt nyilvánítson, én meg nem akartam magyarázkodni, de ez sem vitt rá arra, hogy álnéven írjak. Nem értek hozzá. Ennek ellenére bíztam abban, hogy az új lehetőség a kommunikáció új, szabadabb tere lesz.

Harcmezőn

Hát nem az lett. Az csak a dolog egyik része, hogy bármely téma egy pillanat alatt válik politikaivá, bebetonozott oldalak harcterévé. És mivel harcmező, természetesen nincsenek rajta civilek, csak katonák, akiket onnan lehet megismerni, hogy a csapaton belül egyformák, a másik oldaltól viszont mindenben különböznek. És hiába kiabálsz: hé, én egy gondolatvirágokkal teli mezőre jöttem, nem harctérre – senkit nem fog érdekelni.

Ennél sokkal jobban riaszt az a hozzáállás, amellyel újra és újra találkozom: a beszélgetés, az igazságkeresés helyét átvette a kinyilatkoztatás, a rövidre zárt megnyilvánulás. „Ennyi!” – írja a hozzászóló, és ezzel le is zárja a kérdést. Sőt: „Ennyike!” – ami azt jelzi kecsesen, hogy nevetséges kekeckedő az, aki tovább akar (mer) kérdezni. Ha még lenne kérdésed, az csak a te szűklátókörűségednek, szellemi visszamaradottságodnak a bizonyítéka. Vagy éppen annak, hogy az ellenséges másik politikai/vallási/szellemi tábor elvakult híve vagy. Kár rád a szót vesztegetni!

Van kérdés?

Nem, már nincs. Pedig lett volna. Eredetileg teli voltam kérdéssel, mint egy kisgyerek. Úgy akartam rácsodálkozni más gondolatára, mint amikor egy óvodás először néz bele a kaleidoszkópba. Igenis van, amit nem értek, és abban reménykedtem, hogy te, a másik, akivel online beszélgetek, érzed ugyanezt a kíváncsiságot, az éhséget idegen szellemi tájak után. De amikor kioktató hangnemben megkérdezed: „van kérdés?”, akkor ezzel egyben meg is ölöd azt. Marad utána egy vacak, avas szájíz – egy korán meghalt és elrothadt kérdésnek az utóíze a számban. Nem értem, a gondolatok „demokráciája” hogyan csaphatott át a minizsarnokok diktatúrájába.

Jézus vitája

Azon tűnődöm, Jézusnál ez hogyan működött. No nem a csetelés, az akkor még nem létezett. A kommunikációról beszélek. Hogyan vitatkoztak az emberek, és hogyan vitatkozott Jézus?

Mert vitatkozni jó. Nem tudom, véletlen egybeesés-e, de a vita szó latinul életet jelent. Ha kérdések, gondolatok, vélemények találkoznak, ebből a találkozásból valami új, izgalmas élet születhet.

A zsidó hagyomány nem azt mondja el, hogy valamiről mit kell hinni, mi a végső megállapítás, hanem azt, hogy ez a rabbi ezt mondja, a másiknak ezzel szemben ez a véleménye… Nem a végső „ennyi!” a lényeg, hanem az útkeresés, amíg lázasan keressük az igazságot, és közben együtt vagyunk.

Igen, együtt vagyunk. Jézus számára fontos volt, hogy lássa vitapartnereit: nemcsak a technika hiánya miatt nem vonult vissza az anonimitásba, hanem mert látni akarta Nikodémust, a vénülő fejjel is kereső tanítót, aki csak éjjel mer elmenni hozzá a kérdésekkel; látni akarta azt a szimpatikus fiatalembert, akinek mindene megvan, anyagilag és erkölcsileg a helyén van, csak éppen a lelke nincs a helyén. Nem egy véleményt, nem egy előre kész skatulyát, hanem egy embert akart maga előtt látni, minden szépségével és terhével.

Másik megfigyelésem, hogy Jézus – mint korának zsidó tanítói általában – gyakran visszakérdez: Te hogyan látod? Mit olvastál az Írásokban? Nem kívülről erőszakol rájuk egy véleményt, hanem belőlük, a másik meglévő tapasztalatából, tudásából indul el. Tiszteli a másikat, az ő előtörténetét, és arra biztatja, hogy azt gondolja tovább – de azt radikálisan. Minden új tudásnak csak akkor van létjogosultsága, ha arra épít, ami már megvan, és azt formálja át.

És ami a legfontosabb: Jézus soha nem zárja be a beszélgetést. Nincs se „ennyike!”, se „van még kérdés?”. Igaz, hallgatósága gyakran elcsöndesedik a szava után, nem kérdeznek többet. De a beszélgetés folytatódik, csak éppen bennük: emésztik a hallottakat, új impulzussal indulnak tovább. Nem hiszem, hogy Nikodémus tökéletesen értette volna, amit Jézus azon az éjszakán az újjászületésről mondott neki, de úgy ment haza, hogy teli volt izgalmas gondolattal, elkezdte átélni, hogy van lehetőség újrakezdeni, újjászületni. És ki tudja, pár hét vagy év múlva nem akart volna-e visszatérni hozzá, hogy folytatódjék a beszélgetés.

Nem, Jézusnál nincs letorkolás, nincs cinikusan elvágott kérdés – csak ha a kérdés valójában nem kérdés, hanem öncélú kekeckedés, ha a célja a beszélgetőpartner megalázása. Jézus ezt rögtön kiszúrta, és ennek megfelelően is válaszolt. De az igazi kíváncsiságra, az igazság utáni éhségre és szomjúságra soha nem csapta rá vasajtóként, hogy „ennyi!”, és hogy „van még kérdés?”.

Borítókép: Freepik.com