Kötőszó

Sokféleképp lehet jó anyának lenni. Van, aki a szülés előtti nap is bemegy dolgozni; van, aki három évet tölt otthon a gyermekével; van, aki bölcsődébe adja, és van, aki épp a visszatérés előtt vált munkahelyet. Közös bennük, hogy mindannyian sokféle szerepben állnak helyt, és miközben a legjobbat akarják a gyerekeiknek, a saját álmaikról, céljaikról sem szeretnének lemondani. Édesanyákat – két lelkészt, orvost és jogászt – kérdeztünk arról, miként igyekeznek megteremteni a család és a munka közötti egyensúlyt.

Szerző: Kovács Barbara

„Én már a várandósság alatt kijelentettem kerek perec, hogy nem vagyok hajlandó a gyermekem mellett dolgozni. Ha más, világi munkahelyen dolgozó nők megtehetik, hogy nem vállalnak semmit a gyed alatt, akkor az egyházon belül is meg kell, hogy teremtsék ennek a lehetőségét. Elfogadták, nem volt ezzel sem gond” – mondja egy vidéki gyülekezetben szolgáló lelkész, aki egy gyermek édesanyja.

Munka és anyaság

A gyed (gyermekgondozási díj) annak jár, aki a gyermek születését megelőző két éven belül legalább háromszázhatvanöt napon át fizetett társadalombiztosítást. A korábbi fizetésük hetven százalékát kapják ilyenkor az édesanyák. Két év után pedig a gyes (gyermekgondozási segély) illeti meg őket, amely mindenkinek egységesen bruttó huszonnyolcezer-ötszáz forint; ez a gyermek hároméves koráig jár.

A gyed és a gyes időtartama alatt is dolgozhatnak az édesanyák, pontosabban a gyest igénybe vevő szülő csak a gyermek féléves korától. A lelkészek nem az állami családtámogatási rendszerből kapják a gyedet, hanem az evangélikus egyház külön erre a célra létrehozott Zelenka Pál Szolidaritási Alapjából. Gyermekáldási ellátásként a lelkésznőket a korábbi fizetésük hetven százaléka illeti meg, de ennek folyósítása alatt nem végezhetnek keresőtevékenységet. Két év után ugyanakkor a lelkészek is jogosultak a gyesre.

„A gyed alatt egy évvel a munkám abbahagyását követően elvállaltam egy részmunkaidős, heti néhány órás állást. Ez kicsit más volt, mint az eredeti munkaköröm, egyetemi oktatásban vettem részt – vázolja a helyzetet Eszter, aki pszichiáterként dolgozik, és két gyermek édesanyja. – Ez feloldotta a bennem keletkezett hiányérzetet, ami azzal volt kapcsolatos, hogy a munkám eltűnt az életemből. Voltak olyan érzéseim a szülés utáni hónapokban, hogy az egyetemen tanulással eltöltött éveket, a szüleim támogatását most »elherdálom«, mert nem dolgozom a szakmámban. Az oktatást egészen a második gyermekem születéséig folytattam, másfél éven keresztül.”

A megkérdezett nők közül többen beszámoltak arról, hogy a várandósság hónapjai után – amelyeket néhányan szinte az utolsó pillanatig végigdolgoztak – hirtelen vákuumban érezték magukat: eltűnt a mozgalmas munkahelyi légkör, a kollégák, a napi feladatok teljesen megváltoztak, és hirtelen egy kisbaba igényeire való ráhangolódás töltötte ki mind a huszonnégy órájukat. Nagyon sok édesanyának nem könnyű ezekhez a megváltozott viszonyokhoz alkalmazkodni, és főleg megfelelő háttértámogatás nélkül nehéz számukra átlendülni a gyermek születésével járó krízishelyzeten.

Mások számára viszont épp a munkahelyről való távozás a felszabadító:

„Az anyaságot maximálisan élvezem. Már a várandósságom előtt – sőt a házasságom előtt – tudtam, hogy én nem leszek hajlandó beáldozni a családomat a szolgálatnak. Nem akarok két alkalom között hazarohanni szoptatni, nem akarom, hogy a férjem altassa el az anyja után ordító gyerekemet. Isten ítéljen el ezért, ha rosszul látom. De számomra az elsődleges szolgálati terep a családom.

Amúgy sem tudnék jól működni lelkészként, ha nem lenne itthon minden rendben” – árulja el a vidéki lelkésznő.

Visszailleszkedés

Általánosságban elmondható, hogy Magyarországon a gyed – világviszonylatban is hosszúnak számító – két éve alatt az édesanyák többnyire otthon maradnak gyermekükkel, vagy részmunkaidős állást vállalnak. Egyre többen veszik igénybe az apai és nagyszülői gyedet is. Két év után pedig a legtöbben visszatérnek a munkahelyükre. Ugyanakkor a kimaradt időszak sokszor szorongással tölti el az édesanyákat.

„A terveimnek megfelelően öt év után mentem vissza ugyanarra a klinikára – folytatja Eszter. – Előtte körülbelül fél-egy évvel már elkezdtem aggódni, hogyan fogok tudni majd ismét dolgozni, hiszen annyi mindent »elfelejtettem«. Ha megkérdezték, mi a foglalkozásom, legszívesebben azt mondtam volna: anya, nem pedig azt, hogy orvos.

Az osztályvezető professzor úr abszolút megértő volt a kisgyermekes anyaságommal kapcsolatban; megbeszélésünk szerint kevés ügyeletet vállaltam. A kollégáim közt rengeteg számomra új ember volt, főleg a rezidens orvosok között, de a nővérek között is. Ők is kivétel nélkül elfogadóak voltak azzal kapcsolatban, hogy nem fogok annyit ügyelni, mint ők, illetve előfordulhat, hogy váratlanul táppénzre kell mennem a gyerekek miatt. Mivel a járványhelyzet miatt jóval kevesebb volt az osztályos beteg, több hónapom volt arra, hogy szép lassan átálljak a tempós, energikus munkavégzésre. Ezzel kapcsolatban is többnyire elfogadással, biztatással találkoztam a kollégák részéről.”

A lelkészek esetében nem feltétlenül húzható éles határvonal a munkahely és a családi élet közé: bár a lelkészként szolgáló édesanyáknak is megvan a lehetőségük az otthon maradásra, vannak, akik nem ezt az utat választják.

„Papírforma szerint pár hónap kihagyással négy éven keresztül voltam a lelkésznőknek járó szülési szabadságon, ám a valóságban ez nem így volt. Nem tudtam, de nem is akartam magamat függetleníteni a gyülekezettől, annak az életétől, a benne folyó munkától

– meséli Pongráczné Győri Boglárka, a kaposvári evangélikus gyülekezet egyik lelkésze, három gyermek édesanyja. – Kaposváron a templom, a gyülekezeti termek és a lelkészlakás »egy tető« alatt vannak, ajtók választják csak el egymástól ezeket a helyiségeket. Bármilyen rendezvény, alkalom volt a gyülekezetben, arról mi tudtunk, hallottunk. A gyermekeim szép lassan megtapasztalták, milyen sok ember veszi őket körbe, milyen sokan érdeklődnek irántuk, milyen sokan szeretik őket. Ez a közeg nagyban megkönnyítette a bölcsődébe, óvodába járást, hiszen nekik nem volt újdonság a sok, akár ismeretlen ember.”

Összehangolni mindent és mindenkit

A munkahelyre való visszatérés azonban nem csak az elején jelent nagy változást: az édesanyáknak és a család többi tagjának is újfajta kihívásokkal kell megküzdeniük később is, amikor a gyerekek már óvodába, iskolába járnak.

A közigazgatásban dolgozó jogász édesanya, akinek három gyermeke van, egy iskolás és két óvodás gyermek, a hétköznapi „logisztikáról” így mesél:

„Az idő a legnehezebb feladat. Az, hogy mindenre és főként mindenkire jusson; hogy ne nyomjon agyon a házimunka, de mindenkinek mindene legyen meg. Nagyon nehéz a különböző alkalmakat fejben tartani: ki mikor hova megy, mikor jön, hogy jut haza, kinek melyik nap mije van, arra hogyan készül fel, megvan-e a felszerelése. Szóval, nagy a mentális teher. Közben a háztartás se fusson, és legyen mindig tiszta ruha, cipő, az évszaknak és méretben is megfelelő.”

Arra a kérdésre, hogy mi jelentene segítséget a hétköznapi terhek elhordozásában, a munka és a családi élet közti egyensúly megtalálásában, a jogász anyuka azt mondja: „Ebben egy »ugrasztható«, helyben lakó nagymama vagy barát jól jönne, vagy akár például takarítónő, akinek a bérét, mondjuk, fele részben az állam fizetné, fele részben pedig mi. De segítség lenne az is, ha például az ebédrendelésnél kapnánk kedvezményt. Hiszen néhány városban kedvezményes tömegközlekedési bérlet jár a kismamáknak vagy a többgyerekeseknek, vagy akár kedvezményes könyvtári beiratkozás. Ezek is jók persze, de az igazi segítség a humán erőforrás lenne.”

A szülőknek ma tehát a gyerekek számától és a munkahelytől függetlenül is nagyon nehéz dolguk van, ha a hétköznapok megszervezését nézzük. A munkahelyi feladatok és az észben tartandó számtalan otthoni teendő rendkívüli módon megviseli a kisgyermekes családokat, így nem ritka a szülői kiégés. Ennek megelőzésében a legfontosabb tényezők a megfelelő mennyiségű és minőségű szabadidő, az egészséges életmód, a rendszeres mozgás, az egyéni és a párok számára is elérhető kikapcsolódási formák – mindezekhez azonban valóban segítségre van szükségük a családoknak. A megfelelő humán erőforrás megtalálása tehát kulcsfontosságú, ahogyan arról zárómondataiban Boglárka is beszél:

„Ahogy szép lassan növekednek a gyermekeim, egyre komolyabb logisztikát igényelnek. Matyi fiunk fejlődése nem úgy alakult, ahogy a »nagy könyvben« megírták, így vele folyamatosan jártunk fejlesztésekre, amik őszintén szólva lelkileg is megviseltek. Akkor éreztem azt igazán, hogy minél több időt kell velük tölteni, mert a legfontosabb pillanatokban ott kell lenni mellettük.

Férjem, aki szintén lelkész, mindig is nagyon sokat segített, nem beszélve a családról. Az az igazság, hogy nem egyszerű egy vagy több gyermekkel összeegyeztetni a lelkészi munkát, de érdemes megtalálni azokat az embereket, gyülekezeti tagokat is, akik őszinte szeretettel, gondoskodással segíthetnek ebben a lelkészcsaládoknak.”

A borítókép illusztráció, forrás: Guillaume de Germain / unsplash.com