Kötőszó

Tizenegy hét szabadság – az idei nyári szünidő időtartama. Hogy a vakáció elmúlt vagy (élményekkel, töltődéssel el)telt, az nézőpont, idegállapot és persze családi menedzsment kérdése. Arra azonban határozottan trenírozhatjuk magunkat, hogy tanévkezdéskor „csak a jóra emlékezzünk”, hogy abból tudjunk meríteni és töltekezni…

Szerző: Kinyik Anita | Fotó: Freepik.com

Tizenegyből egy hét alsó hangon az iskola kipihenése és módszeres feledése (tankönyvestül, kötelező olvasmányostul, esetleg teli uzsonnásdobozostul). Két hét táborban telt az iskolásaimnak (úszó és atlétika). „Az ellenállás nem adja fel!” jelmondattal sorakoztatták kritikai meglátásaikat tábor előtt és alatt mindennap, utólag mégis azt mondták: „Jó volt.” Maradt nyolc hét. Sokat segítettek a nagyszülők: egy-egy, de volt, hogy három napra is – bár a két iskolás eltávolításával odahaza még mindig maradt egy gyerek, aki az érzelmeket nem éppen kisiskolás fokon éli meg… A Mamánál aludni mindenesetre már önmagában is kaland. Kerekítsünk fölfelé, mínusz újabb két hét – hat hét van még.

Volt, amikor útra készülődtünk. Az iskolások már maguknak pakolnak, az egyikük szintideje negyedóra ad hoc tárgyválasztással, funkcionális ruhagyömöszöléssel. A másiké legalább fél óra, de akkor is otthon marad legalább három dolog (a stabilan mindig velünk utazó hazai plüsskollekció fele mellett). Mivel hatszor keltünk útra idén nyáron (tömegközlekedéssel, a határainkat ismerve háromból maximum két gyerekkel), és a műveletet visszafelé is el kellett végezni, durván egy egész nap a pakolás ördögéé. Aztán, mikor úton voltunk, tekintve, hogy a balatoni strandolás – vegyük a törzshelyünket, Révfülöpöt – röpke két és fél óra „mikorérünkmároda” zötykölődésre van a Déli pályaudvartól, az meg egy órára tőlünk, két teljes nap a szünidőből csak az utazásé.

Ha valaki összeadná, hányszor hangzott el a hómofiszos napokon az „unatkozom”, bátran kijelenthetjük, három teljes nap a kreativitás (hozzáértők szerint) egyik legnagyobb kibontakoztatójáé, az unatkozásé. Legalább kettő meg az otthoni dinamikus érzelmi mátrixé, amelyet a konfliktus, a veszekedés, a testvérviszály ural. Egy hetet letudtunk újra.

Akadnak otthon töltött napok, jellegük egészen széles palettán mozog a „tök jó itthon”-tól a „soha nem megyünk sehová”-ig. Ötből még egy hét. És akkor jönnek az élménydús kirándulós napok, amikor nekiindultok, és eső, szélvihar, nyár középi 14 fok fogad. A sok fáradságos elindulással is összesen két hetet „nyaraltunk”. Maradt hát (négyből) két hét.

Az egyik az „elröpült”. Akár a konstruktív terveid nyár elején: napi talptorna, olvasás, esti játékelrakás; mint az illúzióid saját következetességeddel és stresszkezelő képességeddel kapcsolatban… Ehhez jön még a szabad ötletek jegyzéke: megkezdett társasjáték, kémiai kísérlet befőttesüvegben, félig kidolgozott vécépapír-figura, könyörgés közeli célok megvalósításáért, a „lássuk, miből élünk”, avagy „fedezd fel a szobád rejtett kincseit” akciók odahaza és persze a tücskök-bogarak összehordása a felfújható gumimedencéből. És hátravan még az utolsó hét…

Ami a döntő. Mert ekkor már eldöntheted, hogy mindebből mit viszel magaddal. Raksz-e el ízes nyárbefőttet télire. Olyat, ami nem buggyan meg, mert jó arányérzékkel találja el az összetevőket: van benne életíz, múltidézés, de jövőbe vetett bizalom is. A jó élménybefőttben a mélyen átélt pillanatok a fűszerek. Pontosabban a pillanatképek: ahogy egy kék-sárga úszószemüveg megcsillan a napsütésben, alatta széles vigyorral. Vagy a kép, amikor szalad feléd a gyerek diadalmasan, kezében vízisiklót szorongatva: „Anya, nézd!!” Meg amikor a viszontagságos hegyről lefelé hurcolkodás után elértek egy patakhoz, és hirtelen minden jóra fordul, és megéled, hogy víz, kő, bot és egy kis sár pont elég az önfeledt boldogsághoz.

Az elrakás rítusa: feldolgozás, elengedés, lezárás és megnyílás az elkövetkező újnak. Tizenegy nyári hét után újra beköszönnek a negyvenegy nem nyári hét szürke hétköznapjai, melyeknek nekikezdeni tele spájzzal zökkenőmentesebb – mert biztosítva van az átmenet.