Kötőszó

Harangszó, emlékművek, megemlékezések, fogadkozások, visszatekintés… – egy évvel ezelőtt mindezekben részünk lehetett. Idén június 4-e csak egy péntek. Egy nap a sok közül. Nem a hangos július 4-e, amelyet az USA kultúr- és nemzetpropagandájának köszönhetően az egész világon ismernek és hangos ovációval ünnepelnek. Június 4-ét csak a Kárpát-medencében ismerik, sehol másutt a világon. Ugyan egyes szomszédos országokban ezt is ünneplik, mi, magyarok azonban nem. Mi sírunk és zokogunk ezen a napon.

Szerző: Homoki Pál

Érdekes ambivalencia. Olyan, mint az istentiszteleten, az oltár előtti imádságban való megemlékezés öt, tíz, huszonöt évvel ezelőtt elhunyt szeretteinkről, vagy katolikus testvéreinknél az elhalálozottakért mondott gyászmise. Emlékezünk, és felidézzük azt, ami rossz: hogy nincs már velünk, akit szerettünk szívünk minden szeretetével, és ez végtelenül fájdalmas. Ezért ahányszor szóba hozzuk, és visszatekintünk rá, egyben a sebet is feltépjük, így soha nem hagyjuk behegedni teljesen.

Trianon is ilyen. Minden év június 4-én újra meg újra feltépjük a sebet, és emlékezünk. Mire, miért, minek? Arra, hogy igazságtalanul megaláztak, meggyötörtek és megcsonkítottak egy nemzetet? Azért, hogy mindezek emléke újra meg újra fájjon? Azért, mert a rosszra emlékezni jó?

Nem. Azért emlékezünk, amiért a halottainkra. Mert ezzel tudjuk elmondani, hogy még most is szeretjük őket, még százegy évvel később is, és mindig, örökké szeretni fogjuk őket, és ez nem fog megváltozni soha. Azért emlékezünk, mert nem tehetünk másként. A történelem kereke kiszámíthatatlanul forog, győzteseket és veszteseket hagyva minduntalan maga mögött. Emberek, rendszerek, eszmék cserélődnek, határok emelkednek, átrajzolódnak vagy éppen eltűnnek – ami azonban nem változik akár százegy év után sem, az a szeretet. Összetartozunk.