Kötőszó

2020 a lemondások éve volt. Rákényszerített a helyzet, a kormányzati döntések, az egyházi élet arra, hogy egy sor dologról lemondjunk. Ráadásul a második hullám már sokkal aktívabban telik. A legtöbb ember számára a lemondás a jó dolgoktól – a kikapcsolódástól, a társaságtól, a közös alkotástól – való tartózkodást jelentette, miközben minden egyéb kötelezettségnek meg kellett felelni. A munka, akár nehezített körülmények között is, de a legtöbbek számára folytatódik, a kikapcsolódás, a feltöltődés számos lehetősége azonban elvétetett. Ezekkel az érzésekkel, tapasztalatokkal fordulunk rá a karácsonyra.

Szerző: Nagy Zoltán

Amikor ezeket a sorokat írom, már kiderült, hogy nem lehet nagy családi közös alkalmakat tartani. Egyháziakat is csak a korlátozásokat betartva. Néhány kérdésünkre választ kaptunk, ugyanakkor a legtöbbször elhangzó kérdés még nyitott: hogy lesz így karácsonyunk? Igazi karácsonyunk lehet-e? Karácsony-e ez így egyáltalán?

De miért? Mit féltünk? Mire várunk és vágyunk karácsony előtt? Mit nem akarunk elmulasztani?

Érthető, hogy sokan már előre siratják a családi összejöveteleket. Hiszen sok családban a távol – sok esetben külföldön – élő családtagok miatt kizárólag ilyenkor van együtt akár a szűkebb család is. Más esetekben nagy családi összejövetelt nem tartanak most, nehogy vírusgóc alakuljon ki. Érthető, hogy mindenkinek hiányzik a családi együttlét. Az ezen túl elmaradó ünnepi részleteknél viszont kérdés marad, hogy valóban értéket féltünk, vagy inkább az idillt? Hiszen karácsony ünnepének megélésétől nem áll távol az idilli elképzelés.

Túlzás nélkül kimondhatjuk, hogy a karácsonyról alkotott képünk csupa idilli gondolat. Ráadásul a legtöbb ember, az ilyenkor templomba megérkezők jó része számára is a karácsonyi történet egy nagy egyveleg. Az evangéliumok különböző leírásait egybegyúrva őrzi a népi emlékezet. A betlehemes játékok egyszerre jelenítik meg a pásztorokat a három királlyal (akikről a Szentírás nem is szól, hiszen napkeleti bölcsekről ír Máté), a Józsefet megszólító angyalt és Erzsébetet, Mária énekét és az egyiptomi menekülést. Ez az egész olyan, mint a jól ismert karácsonyi slágerek egyvelegváltozata. Karácsonykor sokan ezt várják, ezt keresik. És nyilván, ha ez nincs meg, ezt hiányolják. A karácsonyi istentiszteleteinknek is része az idilli kép megtartásának törekvése.

A jászolromantika meghatározza karácsonyi istentiszteleteink légkörét. Nem feltétlenül az igehirdetések mondanivalójában, inkább abban, mit várnak el gyülekezeti tagjaink. Elsősorban azok, akik – nagy számban – csak ilyenkor jönnek el istentiszteletre. A szentesti istentisztelet, amelyre a legtöbb gyülekezetben átkerült a karácsony ünnepének hangsúlya, gyermekek betlehemes műsorával, szépen díszített karácsonyfával, finom fenyőillattal, félhomályban megszólaló Csendes éjjel, tele templommal az, amihez ragaszkodunk, amit elvárunk karácsonykor. Most, hogy ezt így nem élhetjük meg, fel kell tennünk a kérdést: Valóban ez a lényeg? Valóban elveszítjük a lényeget karácsonykor?

Karácsonykor a tökéletességet keressük. Arra vágyunk. Legyen tökéletesen kitakarítva a lakás, legyen tökéletes békesség a családban, legyen tökéletes és bőséges az ünnepi asztalra kerülő étel és ital, legyen gazdag a fa alá kerülő ajándékok tárháza. Ez a tökéletességre törekvés persze nem baj. Ugyanakkor éppen azért nagyon törékeny, mert leginkább ott várják karácsonykor a békességet, ahol a családban mindig békétlenség és erőszak van. Sokszor annak ellenére várják az ünnepi asztal bőségét, hogy ezt a család mérete nem indokolná. Sokszor annak ellenére vágynak az ajándékok gazdagságára, hogy erre anyagi lehetőségeik nem adottak, és akár adósságba is verik magukat családok. Az ilyen tökéletesség csak karácsonyi illúzió marad. Amely elszáll az első veszekedés alkalmával, amely eltűnik az ilyenkor összezárt családokban megjelenő családi erőszak okán, amely egy, a rohanásban nem sikerült étel miatt teljesen összeomlik, vagy éppen a vágyott ajándék nem érkezik meg. Mitől tartunk? Talán attól, hogy a karácsonyunk valóságosabb lesz?

A tökéletességre való vágyakozás jó, hogyha megvan bennünk. Ugyanakkor látnunk kell, hogy a tökéletesség Isten kiváltsága. Azt kell tudatosítanunk, hogy amikor a tökéletességre vágyunk, tulajdonképpen Isten és az ő műve felé vágyódunk. Önkéntelenül is keresve azt a mi tökéletlen, esetlen, sokszor hibákkal, hiányokkal teli életünk tükrében.

Karácsonyunk idén más lesz, mint bármikor. Egy azonban bizonyos: hogy karácsony tökéletessége nem a szép jászolban, nem a napkeleti bölcsek értékes ajándékaiban, nem az angyali jelenésekben és nem is Mária vagy József odaadásában van. Sokkal inkább János evangélista szikáran egyszerű mondatában: „Az Ige testté lett…” Ahogyan egyébként ez a mondat tökéletesen jelzi is, hogy az isteni tökéletesség találkozik a földi világ tökéletlenségével. A végtelen a végessel, az örökkévaló az ideiglenessel. Jézusban az Isten emberré lett. Ez az igazság felülírja az idilli elképzeléseinket, elvárásainkat. Nem akar semmivel sem áltatni, nem akar velünk semmit elhitetni, csak azt az egyet, hogy Isten ilyen mélyre hajolt értünk.

Márpedig, ha a jászolromantika bennünk is munkálkodó illúzióját félretesszük, már nem gondolhatjuk, hogy tökéletes lett volna az első karácsony. Ki szeretne a várandósság legutolsó szakaszában megerőltető útra kelni? Ki keresne helyet az utolsó percben is, ahol szállást kaphat? Ki szülné meg szívesen gyermekét istállóban, állatok között? Ki akarna közvetlenül utána látogatókat fogadni? Ki menekülne szívesen egy vérengző uralkodó elől?

Ne attól féljünk, hogy az idei karácsonyunk nem lehet tökéletes. Inkább attól, hogy nehogy életünkből eltűnjön az isteni tökéletesség. Nem a testté létel körülményeinek idilli elképzelését kell féltenünk, hanem azt az Igét, amely a tökéletességéből sehogy nem veszíthet. Most csak így tudunk ünnepelni, Jézus mégis megérkezik hozzánk.