Kötőszó

Ujvári Bors egyházi gimnáziumból jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Harmadéves, Zsámbéki Gábor és Fullajtár Andrea utolsó osztályának tagja. Adódik a kérdés: mit gondol az egyetem körül most kialakult helyzetről. A fiatal hallgatóval emellett keresztény értékrendről, hitről és a jó színházról beszélgettünk.

Szerző: Kézdi Beáta

Ujvári Bors őrt áll a Színház- és Filmművészeti Egyetemnél egyik osztályfőnökével, Zsámbéki Gáborral
(Forrás: Színház és Filmművészeti Egyetem)

A Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium, Kollégium, Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola diákja voltál. Miért választottad ezt az iskolát?

Jó híre volt a giminek. Különösen a matek tagozatnak. Érdekelt a matek, de egy ideje már tudtam, hogy színész szeretnék lenni, és úgy terveztem, hogy művészeti középiskolában tanulok tovább. Meggyőztek, hogy próbáljam meg ide a felvételit, és – mivel hatosztályos képzésre jelentkeztem – két év után, ha még mindig akarom, elmehetek máshová. Végül ott maradtam. Akkor nem tett volna jót egy közegváltás. Minden kapaszkodót elvesztettem volna: barátokat, tanárokat. Tehát maradtam. A színházat azonban nem vertem ki a fejemből.

Középen Ujvári Bors édesapjával és gimnáziumi tanárával 2018-ban (Forrás: Evangélikus.hu)

Milyen keresztény értékeket, útravalót kaptál ettől az intézménytől?

Például lehetőséget a világ megismerésére. Lehetőséget, hogy kíváncsi legyek. Ehhez pedig elengedhetetlen egy biztonságos közeg. Válogatott fiatalok, különleges tanárok, tér és idő. Ez akkoriban mind annyira magától értetődő volt, és most kezdem csak felismerni a jelentőségét. Ha klasszikus módon gondolok a keresztény értékrendre, eszembe jutnak a hittanórák, amelyeket nagyon élveztem. Gondolkodásra hívtak, és nem kényszerítettek semmire. Gondolkodtunk Istenről, vallásokról, hitről, történelemről, részben politikáról és filozófiáról is. Ahogy már említettem: lehetőséget nyitottak rá, hogy érdeklődjem a világ felől.

Volt családi kötődésed korábban bármely egyházhoz, valláshoz?

A közvetlen családom római katolikus. Nem gyakoroljuk a vallásunkat. Én hívőnek vallom magam. Többek között az említett hittanórák járultak hozzá, hogy kialakuljon a saját istenképem. Változom, és a hitem is változik velem. Lényeges kérdéseket kell újra és újra átgondolnom, és gyakran be kell látnom, hogy más álláspontot képviselek, mint eddig. Szerintem ezzel mindannyian így vagyunk, függetlenül vallástól és felekezettől. Új dolgokat veszünk észre. Van, amit megértünk, van, amit elfelejtünk.

Közreműködtél az egyházi Gábriel zenekar cédéfelvételén. Te narráltál például Isten hangjaként. Milyen volt számodra ez a munka?

Nagyon szerettem. Jó zene, jó szövegek. Az akkori történelemtanárom hívott meg. Jó hangulatú projekt volt. Nagyszabásúnak éltem meg, izgalmas tapasztalatokkal járt. (A felvétel ide kattintva hallgatható meg)

Mikor döntötted el, hogy felvételizel a színművészeti egyetemre?

Nyolcéves korom óta színész szeretnék lenni. A miértek persze időről időre változnak, ahogy a színházról alkotott véleményem és képem is. Hozzám is elért a színművészeti jó híre, és pár évvel a felvételi előtt elkezdtem előadásokat nézni az Ódry Színpadon, az egyetem házi színpadán – itt futnak vizsgaelőadások, illetve a hallgatók által készített produkciók. Teljesen elbűvölt, amit itt láttam. Később megismertem a hallgatókat, részt vettem a nyári egyetemen, és egyre inkább azt éreztem, hogy nagyon szívesen járnék ide.

Jelentkeztél máshová is?

Volt B tervem. Jelentkeztem Kaposvárra is, tervben voltak OKJ-s [Országos Képzési Jegyzék – a szerk.] színészképzések, ha pedig egyik se jött volna össze, elmentem volna villamosmérnöknek a műszaki egyetemre [Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem – a szerk].

Mi befolyásolta a döntésedet?

Azt láttam, hogy a színművészetin minden arra presszionálja a diákokat, hogy megtanulják csapatban megvalósítani az ötleteiket magas művészi színvonalon. Ez nagyon nehéz feladat, és rettenetesen érdekel.

Ujvári Bors (jobb alsó sarokban) osztálytársaival az egyetemen (Forrás: Facebook.com/Katona Péter Dániel)

Változott az értékrended az egyetemen eltöltött időszak alatt? Ha igen, miben?

Sok minden megváltozott. Először is az életem, mivel elköltöztem otthonról egy nagyvárosba. Másodszor a műveltségem: heti három darabot olvasok el, és legalább öt festménnyel találkozom, folyamatosan színház és filmek vesznek körül, még szabadidőmben is ezekről beszélgetek valakivel. Harmadszor a közegem: régi barátaim helyett most tizennégy testvért kaptam, akikkel az elmúlt két évben éjjel-nappal együtt dolgoztam, laktam, ettem. Viszont az alapelveim nem változtak meg. Ugyanazt gondolom arról, hogyan illik viselkedni; a lelkiismeretem ugyanúgy működik; szilárdan tartom magam például ilyen apróságokhoz, hogy soha nem fogok dohányozni. A figyelmem viszont jelentősen változott. Egy színész folyamatosan vizsgálja a környezetében élőket, és próbálja megérteni az igazságukat. A világ nagyon sok szemszögből megvizsgálható. Egymásnak ellentmondó dolgok is tűnhetnek igaznak más emberek szemszögéből. Ami könnyen kiszúrható, az az, ha valaki magának vagy a környezetének szándékosan hazudik. Amióta ezzel foglalkozom, felnyílt a szemem társadalmi különbségekre és megoldatlan konfliktusokra. Persze ez a felnövés velejárója is.

Az utóbbi időben sokszor éri az a vád a színházi szakmát, hogy ideológiák mentén klikkesedett. Hogyan vélekedsz erről?

A hatalmon lévő párt a programjának megfelelő projekteket támogatja. Ha belegondolunk, bizonyos mértékig ez elkerülhetetlen és normális. Az alkotói szabadsághoz és a magas színvonalú kultúra éltetéséhez elengedhetetlen viszont, hogy más irányvonalú alkotások is megszülethessenek, hiszen ezek is lehetnek magas színvonalúak. A hatalom nem szűrheti meg, miről írhat egy költő, miről festhet egy festő, vagy miről készíthet előadást egy társulat. Kiírhat egy pályázatot valamilyen témában, és a beérkező műveket elbírálhatja egy szakmai – nem politikai! – szempontok alapján felállított bizottság. Úgy érzem, a hatalom ma nemcsak túltámogatja az elképzeléseinek megfelelő témákat, de egyenesen akadályozza más irányvonalú alkotások megszületését. Bemocskol nemcsak ellenzéki gondolkodású, de politikailag semleges művészeket is, és színvonalas műhelyeket, alkotó közösségeket próbál ellehetetleníteni; egyszóval propagandaeszközzé kívánja alakítani a kultúrát. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem születhetnek színvonalas alkotások olyan témákban, amelyeket a politikai hatalom támogat, és azt sem, hogy nem születnek színvonaltalanok a másik oldalon. Mitől van egyik és másik oldal? Hát pont ettől. Hogy a hatalom agresszívan válogat, ráadásul politikai és nem esztétikai szempontok alapján: „Ez kell nekem, mert népszerűsít; ez nem kell, mert nem ért velem egyet.” A politika diktálja a klikkesedést, de még annak szempontjait is az határozza meg.

Az a vád is érte az egyetemet, hogy a liberális ideológia jóval nagyobb hangsúlyt kap, mint a keresztény értékrend. Mit gondolsz erről? Meglátásod szerint miként mutatkozik meg a két gondolkodás közötti különbség a színházban?

Nem jogos a vád. Tulajdonképpen nem is értem, mit jelent. Arra lettem figyelmes, hogy szavak elkezdenek új jelentéssel feltöltődni. Leegyszerűsödnek. Kiszínezik őket pirosra és kékre: ez jó, ez nem jó. Jelen esetben a bokszringben a liberális ideológia küzd a keresztény értékrend ellen. Először is az európai kultúra olyan erősen gyökerezik a kereszténységben, hogy egész egyszerűen kikerülhetetlen Krisztus vagy a Biblia, ha az ember művészetet tanul. Beleivódik a bőrünkbe, ott van mindenütt: reneszánsz festményeken, Tarkovszkij filmjeiben, József Attila verseiben, Heinrich von Kleist prózáiban, de még az ókori Bacchánsnőket [Euripidész görög tragédiaköltő drámája – a szerk.] is elemezhetjük ennek fényében. Ha pedig a liberális ideológiai képzés azt jelenti, hogy megtanulunk csapatban dolgozni, mások fejével gondolkodni – legyen az XII. Pius vagy egy hajléktalan a Blaha Lujza téren –, megtanulunk együttérezni a legkülönfélébb emberekkel, és megismerkedünk magyar írásokon kívül világirodalmi alkotásokkal is, akkor jelentem, hogy visszafordíthatatlanul megfertőztek liberális ideológiával.

Fotó: Éder Vera

Mit jelent számodra a színház, és mit tartasz jó színháznak?

Nekem a színház irányított figyelmet jelent. Az emberek azért áldoznak pénzt, időt, bizonyos szempontból kényelmet, hogy valaki lekösse a figyelmüket. Hogy valaki azt mondja nekik: nézd, ez érdekes! Ezért hatalmas felelősség színházat csinálni, hiszen a figyelem nagyon értékes. Manapság különösen. A jó színház az, ahol értékesen használják fel a néző figyelmét. Fenntartják, és áldozatáért cserébe érdekes és értékes dolgokat juttatnak el hozzá.

Véleményed szerint hogyan képviselhet a színház keresztény értékeket?

A színház nem képvisel semmit. Képkivágást választ. A művész a valóság elemeit gyűjti össze, hogy aztán megmutathassa másnak. Ha a színház valamit képvisel, akkor az igazságot. Természetesen a fantázia is igazság. Például ha a Gulliver utazásaiból [Jonathan Swift szatirikus regénye – a szerk.] készítenék előadást, nem kéne eltekintenem a fantasztikus elemektől, hiszen épp ezek világítanak rá társadalmunk olyan viszonyrendszereire, amelyeket nélkülük nem vennénk észre. Tehát ez a mű úgy tárja elénk a valóság absztrakt részeit – az emberi kicsinyességet például –, hogy teljesen új megvilágításból látjuk őket. Színházi értelemben egy előadás akkor csalja meg az igazságot, ha egy nézőpontot kizárólagosnak tekint. Ha elhiteti a nézővel, hogy a világ olyan és csak olyan, amilyennek ő mutatja. Ezért nem képviselhet semmit a színház. Nem kötelezheti el magát ideológia vagy vallás mellett, mert megszűnik szabadnak lenni. Szólhat azonban például keresztény gondolatokról, nézőpontokról, értékekről, akár ezek ütközéséről. Kiváló darabokban játszik fontos szerepet a vallás és a hit. Az előadás nem állít semmit, csak rávilágít dolgokra. A szereplőknek lehet álláspontjuk, és mi, nézők eldönthetjük, egyetértünk-e velük, beszélgethetünk erről a büfében. De ha egy előadás ránk próbálja erőszakolni az álláspontját, akkor az didaktikus.

Hogyan látod, ezen a pályán mennyire tud megmaradni az ember hite? A tanárok, rendezők, színházigazgatók elfogadják, ha a színész gyakorolja a hitét?

A színészet nehéz pálya. Mennyire tud megmaradni egy hegymászó hite a Csomolungma megmászása közben? Magát a Mount Everestet nem nagyon érdekli, hogy a hegymászó hívő vagy nem. Muszlim serpák sem fognak előugrálni a hóból, hogy levágják szerencsétlent, ha keresztet vet. Hogy a hegymászó istenképe miként formálódik egy ilyen hatalmas nyomás alatt, az az ő dolga. Hát valahogy így van ez a színházzal is.