Kötőszó

Most múlt huszonnégy éves, idén végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, a Centrál Színházban játszik. Az egyetemen kívüli első felkérését Háy János legújabb, Passió című művének megrendezésére kapta. A szövegből egy félig szcenírozott, zeneileg erős, látványban is lenyűgöző előadás született. Lukács Ádám evangélikus színművésszel a darabról, az egyetemi éveiről, az egymásra figyelésről és a nyers nyelvezetről is beszélgettünk.

Szerző: Kézdi Beáta | Fotó: Simon Péter /Streetpositive; Sorok Péter / Petőfi Kulturális Ügynökség 

 – Hogyan találta meg önt ez a munka, és miként alakult ki a Passió előadás koncepciója?

– Az alapfelkérés, amit Vecsei H. Miklóstól és ifjabb Vidnyánszky Attilától, volt osztályfőnökömtől kaptam, egy felolvasószínházi előadásra szólt, ám Háy János szövegét elolvasva azt éreztem, hogy rendkívül ritmikus a szöveg, és kifejezetten működne hangszerekkel megtámogatva. És mivel tudom, hogy ez az osztályunknak egyébként is erős profilja, adta magát a helyzet, hogy koncertszínházi előadást készítsünk belőle Nyomárkay Zsigmonddal, Molnár Andrással, Atlasz Barnabással, Juniki Noémivel és Vas Gergellyel, akivel együtt készítettük az előadás zenei szövetét. Mindezt természetesen úgy, hogy a passiótörténet alapvető értékei ne csorbuljanak. Sokat beszélgettünk arról „Hasival” [Vecsei H. Miklós – a szerk.], hogy Háy János szövegét hogyan lehet úgy korszerűen színpadra alkalmazni – alapvetően egy korszerű szövegről van szó –, hogy ne legyen teljesen kiforgatott, ne a gúny irányába menjen el, hanem inkább közelebb hozza a passiótörténetet olyan emberek számára is, akik esetleg nem ismerik, vagy nem mélyültek el benne. Tehát hogy a szöveg és a színpadi megvalósulás, a közvetlenség, a hétköznapiság, a humor által többek a magukénak érezhessék.

– Végtelenül modern és találó a szöveg, ennek megfelelően a színpadkép is. Hogyan ügyeltek arra, hogy ne billenjen át az előadás blaszfémiába?

– A kevesebb több. Nem gondoltam azt, hogy szükség lenne a hétköznapiságnak a forszírozására. Azt éreztem, hogy ez egy nagyon jó táptalaj, amire építhetünk, és innen jött az előadás díszletének és világának a formai ötlete is. Háy János a művét ott kezdi, hogy Jézus kiűzi a kufárokat a templomból. Ez eredetileg nem tartozik a passiótörténethez, viszont minket rögtön belehelyez a mai fogyasztói társadalom korába. Beemelve ezt a passiótörténet elé, tulajdonképpen olyan, mintha Jézus keresztre feszítése és a megváltás még jobban a korunkra vonatkozna. Fontos kiemelni, hogy az a „szemétkultúra” amiben élünk, az az elképesztő mennyiségű szemét, amit termelünk, méltó díszlete volt ennek a történetnek, és azt éreztem: fontos, hogy az általunk megjelenített Krisztus a mi bűneinkre reagált, a mi szemetünket takarította el, értünk halt meg.

– „A színház számomra nem csupán hivatás, hanem létforma. A jelenlét, az őszinteség, az egymásra való figyelés lehetőségét kínálja – és én ebben találtam meg azt a hivatást, amely valóban megszólít és kötelez” – fogalmazott élete első interjújában. Miért épp a jelenlét, az őszinteség és az odafigyelés szavakat emelte ki?

– Szerintem a színpadi létnek a legáldottabb pillanata, amikor megteremtődik egy olyan őszinte, önfeledt helyzet, ami nagyon valós, nagyon is igaz. Lehet, hogy sokszor ez illúzió, de azáltal, hogy ennek tanúi is vannak – a nézők –, hatalmas energia szabadul föl, és ez az energia valahogy igazolja azt a pillanatot. Ezt a nagy energiát lehet jól és lehet rosszul felhasználni. Ha ez egy áramló, őszinte és hálával teli pillanat tud lenni, akkor valahogy – mint egy üzemanyag – képes hajtani a jelenetet és az előadást. Ezért próbálok önfeledten és felszabadultan alkotni – mert szerintem a hétköznapjainkban nagyon sokszor észre sem vesszük, hogy szorongunk, vagy gyomorgörccsel járjuk az utcákat. És ha ez a színészben is jelen van, akkor unalmas, középszerű és szorongó színészekkel tarkított előadások születnek. De színészként és rendezőként is arra próbálok figyelni, rájönni, hogyan lehet abba az önfeledt, hálával teli, mondhatni, kegyelmi állapotba eljutni, amikor az egész játék játékká változik, és felszabadító erővel tud hatni a nézőkre is.

– A színészképzéssel kapcsolatban létezik egy előítélet: az egyetemen szétszedik a fiatalt, majd darabjaira hullva kell újraépítenie magát mindenkinek. Hogyan tudott ebben a közegben helytállni és létezni az ön hátterével? Nagyapja a Csömöri Evangélikus Egyházközség egykori lelkésze, Solymár Péter, illetve több lelkész is van a családjában, szűkebb családi köre pedig a szociális szakmában dolgozik.

– A legnagyobb kihívás az egyetemen szerintem mindenkinek a saját magával való megküzdés, nem pedig egy nagy hatalmú, gonosz erővel szembeni harc. Sokkal inkább a saját magunk által létrehozott szorongásainkat, félelmeinket kell leküzdeni és a biztonságunkat előállítani. Számomra is komoly önismereti út volt ez az öt év. A kreativitás attól szabadul fel, ha belülről fakad, és nem valamihez képest történik. Számomra a kihívás elsősorban a saját értékeimnek az elfogadása volt, és ezeknek a leválasztása az osztálytársaim tehetségéről.

– Adott pluszt a hit, a családi háttér? Hiszen a másik előítélet az, hogy a színház, a színészképzés nem éppen a keresztény gondolkodás központja.

– Természetesen adott alapot a hátterem, a hitem. Korunknak a sajátossága, hogy muszáj képviselnünk és menedzselnünk magunkat, mert ezt várja el a társadalom. Éppen ezért volt hatalmas élmény – és adta vissza a reményemet – tavaly az egyetemen a Prométheusz-projekt, az első rendezésem: mert megtapasztaltam, lehet úgy dolgozni színházban, hogy az nem feltétlenül a versengésről és a saját értékrend előrébb sorolásáról szól, hanem lehet közös ügy, csapatmunka; van hit és bizalom egymásban.

– Az egyetem struktúraváltása, az úgynevezett SZFE-botrány idején, 2020-ban kezdte a tanulmányait az intézményben, és maradt is, idén diplomázott. Hogyan élte meg ezt a politikailag terhelt időszakot elsőévesként? Miért maradt?

– Nagyon nehéz volt így kezdeni. Elsősorban azért, mert amikor valaki bekerül egy ilyen nagy rendszerbe, először szeretné megérteni a működését, igyekszik a részesévé válni, de nekünk ez tulajdonképpen elmaradt, mert amikor kezdtük az egyetemet, már folyamatban volt a modellváltás és az azzal szembeni tüntetéssorozat. Természetesen igyekeztem tájékozódni és megérteni, hogy mi történik. Fontosnak éreztem, hogy kiálljunk az egyetemünkért, részt vettünk az egyetemfoglalásban is, de mi elsősorban tanulni és dolgozni szerettünk volna, és ezt meg is tettük. Azért is volt nehéz a kezdés, mert két szék között a pad alá estünk: még a régi rendszerben vettek föl, de már egy új rendszer állt fölöttünk. Nekünk, hál’ Istennek, Hegedűs D. Géza és ifj. Vidnyánszky Attila volt a két osztályfőnökünk, így nem éreztünk meg olyan különösen sokat az egyéb változásokból, ha igen, azt is legfeljebb adminisztratív szinten, de az oktatás szempontjából ők végig tudták csinálni, amit terveztek. Ez végtelenül szerencsés helyzet.

– Frissen végzettként mit tapasztal, mi a legnagyobb kihívása ma egy pályakezdő színésznek Magyarországon? És miben van manapság jóval könnyebb dolga, mint, mondjuk, negyven éve lehetett?

– Elsősorban nehezebb a megélhetés, illetve az, hogy az ember fiatal alkotóként szeretne kísérletezni, szeretné megtalálni a saját hangját és a saját színházát. Erre egyébként megvan a lehetőség, de igazából a társulati lét az egyetlen, ami mégiscsak biztonságot ad, anyagi értelemben is. De önmagában a társulati elhelyezkedés is nehézkes. Országos szinten eléggé telített a piac, diplomás színészből is elképesztő „túltermelés” van, a meglévő képzések – Budapest, Kaposvár – mellett idén ősszel Pécsett is indul színészképzés. És nyilvánvalóan az is nehézség, hogy megosztott a szakma, erről sokat beszélnek, és láthatjuk is. Hál’ Istennek, én még nem dolgoztam olyan helyen, ahol kifejezetten ilyen konfliktusok előfordultak volna.

– És az örömök?

– Az biztos, hogy csodás mesterektől tanulhattunk, ami nagy ajándék. Igyekeztek átadni sokféle tudást, amivel gazdagodtunk. Általuk is azt érzem és látom fontosnak, hogy valahogyan megmaradjon az ember ezen a nehezített pályán is felszabadultnak, tudjon tiszta lelkesedésből és érdeklődésből, kíváncsian alkotni. Ne hagyja, hogy a sok nehezítő körülmény elvegye a kreativitását. Az egyetemi évek számomra ezért voltak tanulságosak. Igazi önismereti fejlődést adtak. Megtapasztaltam, hogy milyen önfeledten alkotni, és ráébredtem arra, hogy ezt mennyire könnyen el lehet veszíteni, ha az ember valahogy bedarálódik a körülmények által, vagy elveszíti a hitét vagy az inspirációját az alkotásra.

– A Centrál Színházban volt ötödéves gyakorlaton, Martin McDonagh A kripli című művében kapta az első szerepét, ami nem szerepátvétel. E lap hasábjain már írtunk erről az igen nyers humorú, a végeken és a végletek közt játszódó drámáról. Hívő színészként miként látja, mi a legnagyobb értéke az előadásnak?

– Ebben a történetben számomra az empátia és az egymásra figyelés a legfontosabb üzenet. A kis sziget lakói teljesen egymásra vannak utalva, a néző pedig azt látja, hogy az emberi gyarlóságból, tökéletlenségből fakadóan folyamatosan ítélkeznek. Különösen is tetszik az egészben az a csavar, hogy a kripli tulajdonképpen az egyik legintelligensebb és leggazdagabb lelkivilágú fiú, de ezt nagyon nehezen veszi észre a környezete. Nem ezt emelik ki elsődlegesen róla, neki meg kell azért küzdenie, hogy érvényesülni tudjon. A darab összes szerepében megfigyelhető ez a kettősség: hogy mi az, amit gondolunk róla, azaz mi az, amit a falu gondol róla, és mi az, amit ő magáról tud, de nem igazán tudja érvényre juttatni. Az én karakterem, Bartley esetében is ez az izgalmas: bár értelmileg egy kicsit akadályozott és egyszerű fiú, de nagyon kíváncsi és nagyon empatikus, csak nem feltétlenül voltak olyan lehetőségei, amelyek által ezt akár a saját maga számára fel tudta volna fedezni. Akkor igazán szerethető és izgalmas egy ilyen karakter, ha érzékeltetjük a nézők számára, hogy mennyire összetett minden ember, és mennyire fontos észrevennünk azokat az értékeket is, amik nincsenek az orrunk előtt. És talán az ítélkezés előtt egy-két másodperccel érdemes elgondolkodni ezen is.

– Rendkívül nyers nyelvezetű a darab, ezt is sokan negatívumként említik a mai színházi előadások kapcsán. De mi a színész érve, amikor egy ilyen értékes történet van káromkodások mögé rejtve?

– Szerintem ha a vulgaritás arra szolgál, hogy megértsünk egy közeget, hogy belekerüljünk egy olyan világba, ahol ez természetes, az nem megvetendő. Nekem az utóbbi időben több a pozitív élményem, azt érzem, nem szabad félni attól, hogy megmutassuk a rossz, a negatív oldalunkat, azt, hogy egy rossz pillanatban olykor mi is káromkodunk. Ezt persze ijesztő lehet a színpadon viszontlátni, de a színháznak fontos feladata, hogy tükröt tartson, és megmutassa, hogy időnként igenis ilyenek vagyunk, és nem érdemes szépelegni. Azért, mert kiöltözünk, és ünnepként fogjuk fel azt, hogy színházba megyünk – egyébként az nagyon fontos is, hogy így legyen –, szerintem nem szabad eltávolítani magunktól azt, amit látunk a színpadon, hiszen jó esetben általában rólunk igyekszik beszélni.

– Alkotói csapatával nemrégiben elnyerte a TITÁNium Színházi Projekt egyik díját, így hamarosan újra rendezhet. A direktorok munkájáról is sok kellemetlen történet kering. Fiatal alkotóként mire ügyel, amikor próbál, rendez?

– A Prométheusz-projektnél az volt a célom, hogy ne a végeredményre, hanem a közösen eltöltött hat hétre fókuszáljunk. Mivel a próbafolyamat egy intenzív időszak, nagyon sok pozitív élményt kaphatunk egymástól, és nagyon nagy tanulsággal is távozhat mindenki. Viszont sok sebet is lehet szerezni. Végig arra törekedtem, hogy ez egy közös ügy lehessen, és mindenki kreatív oldalról is a sajátjának érezhesse. Természetesen nekem kellett összefogni egy egésszé, de én hiszek abban, hogy – amellett, hogy persze felkészülten, egy vízióval kell érkezni – a hangulat és a kölcsönös bizalom az elejétől a végéig sokkal fontosabb, mint akár a végtermék. Nem görcsölhetünk az első naptól fogva azon, hogy mi lesz a bemutatón, mert ez rossz energiákat szül, és ez a légkör nagyon könnyen szét tud forgácsolni egy közösséget. Fontosnak érzem a kreativitást mindenki részéről, a közös felelősségvállalást, hogy aktívan legyenek jelen a próbafolyamatban. Rendezőként az eddigi rövid pályafutásom alatt mindig arra törekedtem, hogy ez ne csorbuljon. És nem szabad megsértődni – ez Major Tamás mondása volt, és nagyon-nagyon találó: ha az ember megsértődik a színházban, akkor maga alatt vágja a fát.

– Miből merít erőt?

– Tudatosan figyelek, hogy ne veszítsem el a hitem és a bizalmamat se az Úristenben, se saját magam felé, se a projekt felé, se a csapat felé. Mára azt is tudom, hogy a hiba, a hibázás felszabadító érzés. Az, hogy nem vagyunk tökéletesek, az, hogy nem makulátlan, amit csinálunk: természetes. Ez az első lépés, hogy ezt el tudjuk fogadni. Nem az az elvárás, hogy tökéleteset alkossunk. Az a lényeg, hogy higgyünk abban, hogy amit alkotunk, az lehet értékes. Persze ez nehéz, mert hatalmas a zaj, és nagyon könnyű elbizonytalanodni a saját értékeinkben, de a hitem által, a családom által hordozok magamban egy bizonyosságot. És ez ad egy szilárd bázist. Hihetek, bízhatok abban, hogy lehet jó az, amit csinálok.

Kézdi Beáta

 ...