Kötőszó

A koronavírus-járvány második hullámában egészen más kihívások előtt állunk most, mint a tavaszi első hullám esetén. Akkor a magyar emberek engedelmességből vizsgáztak, az eredmények ismeretében jól. Most egy másik helyzet előtt, illetve bizonyos szempontból annak közepében állunk. A kormányzat kevésbé szigorú intézkedések, sok területen inkább ajánlások segítségével igyekszik működésben tartani a gazdaságot és az oktatást. Most, hogy nincs felülről ránk kényszerített korlátozás, egyéni felelősségvállalásból kell vizsgáznunk. A helyzetet elnézve nem lesz túl fényes az eredmény. Ezért is tartom fontosnak, hogy keresztény közösségeinkben is beszéljünk az egyéni felelősségről.

Szerző: Nagy Zoltán

Honnan ered a keresztény felelősség?

Mi lehet az alapja ennek a felelősségünknek? Már a teremtést követően olvassuk az embernek adott parancsot, hogy „művelje és őrizze” az Édent. Mára már egészen tisztán látjuk, hogy ebben az egy mondatban is ott van az ember felelőssége mindenért, amit Istentől ajándékba kapott. Miközben a környezetvédelem eléggé érzékeny témává vált, az egymás iránt viselt felelősségünkben még nem érzem ezt az áttörést.

Az újszövetségben Pál apostolnál találunk jó útmutatást: „Minden szabad, de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épít.” (1Kor 10,23) Pál ugyan egészen más helyzetben szólal meg, de abban a helyzetben ugyanúgy az egyéni felelősségre helyezi a hangsúlyt, melyet a keresztény ember nap mint nap megtapasztal. Attól, hogy hívővé lesz valaki, nem kap különleges védelmet a veszélyes dolgoktól, de iránymutatást igen, arra nézve, hogy mi a helyes és mi nem. Nem kötelező feladatokat kell teljesíteni, hanem döntéseket kell hozni, megítélve, mi a helyes. Mi az, ami használ, ami épít. Mert minden szabad. A legfontosabb evangélikus hitvallás, az Ágostai hitvallás a szabad akaratról szóló, 18. cikkében hangsúlyozza, hogy „Az emberi akaratnak van annyi szabadsága, hogy becsületes világi életet tudjon folytatni, és választani tudjon olyan dolgok közül, amelyek az értelem hatáskörébe tartoznak.” Ennek alapján jelen helyzetünkben nem valamilyen különleges isteni kinyilatkoztatásra kell várnunk, hanem az értelem hatáskörében döntenünk kell a helyes útról.

Az evangélikus lelkészi szolgálatban mind az ordinációi esküben, mind pedig a lelkész gyülekezeti vagy más szolgálatba történő beiktatásnál ott szerepel a „reánk bízottak” pásztorolása. Nyilván egyéni kegyességi, habitusbeli és lelkiségi kérdés is, hogy a felelősségvállalás egy ilyen helyzetben mennyire tartozik a pásztorolás feladatkörébe. Nem mindenki érzi lelkipásztori felelősségének, hogy megnyilatkozzon politikailag átitatott kérdésekben, mint például a migránsválság vagy az SZFE ügye. A koronavírus elleni védekezésünk ugyanakkor nem sorolható ide, hiszen mindenkire veszélyt jelent, és mindannyian veszélyt jelenthetünk egymásra nézve. Most vagyunk abban a határhelyzetben, amikor a reánk bízottakért viselt felelősség okán meg kell szólalnunk, és cselekednünk is kell.

Jelenünk veszélyei

Megszólalásunk és cselekvésünk fontosságát megerősíti, hogy mennyien vannak, akik tagadják egyáltalán a vírus létezését és valós veszélyét. Miután már semmilyen tekintélytisztelet nem él az emberekben, igazzá lett ránk is Isaac Asimov 1980-ban leírt gondolata: „Az Egyesült Államokban van egyfajta kultusza a tudatlanságnak, és mindig is volt. A hajlam az antiintellektualizmusra mindenütt jelen van, átszövi a politikai és kulturális életet. Mindez abból a hamis véleményből táplálkozik, hogy a demokrácia azt jelenti: az én tudatlanságom ugyanolyan jó, mint a te tudásod.”

Ezt csak erősíti, hogy az összeesküvés-elméletekhez, a benne hívőkhöz és a terjesztőihez csatlakozni vonzó. Az ember azt érzi, hogy mégiscsak egy közösség tagja, amely közösség valamilyen misztikus tudás birtokában van, amely csak a kiválasztottaknak adatott. Annál inkább veszélyes ez, mivel ismert, közösségeket vezető, azokért felelősséggel tartozó, valamint véleményformáló személyiségek is megnyilvánulnak ilyen irányban.

Mit tehetünk?

Rajtunk van annak a felelőssége, hogy józanul, követve a mértékadó kutatók, virológusok, orvosok és szakértők megnyilatkozásait, megszólaljunk világunkban, és közvetítsük azt, ami nem tűnik misztikusnak és titokzatosnak, de mégis életet mentő lehet.

Nem lehet eléggé óvatosnak lennünk, és senki sem lehet túl óvatos.

Nem mi fogjuk megtalálni a vírus ellenszerét. De ez a tudatlanságunk nem jogosít fel senkit arra, hogy ami a lehetőségeink között szerepel, azt ne tegyük meg felelősséggel. Ez a felelősség ma abban áll, hogy komolyan veszem-e a világi felsőbbség ajánlásait: maszk, fertőtlenítés, 1,5 m távolság. Ennyit biztosan tehetünk. Ennyit mindenképp tegyünk meg. Ez mindannyiunk felelőssége.