Kötőszó

A választás, hogy kivel töltjük életünk hátralévő részét, talán az egyik legfontosabb döntés, melyet meghozunk életünkben. E döntés megpecsételéséül egyre többen kötnek házasságot. Sokan éveken át szervezik a nagy napot, hogy az valóban tökéletes legyen. A koronavírus-járvány kirobbanása azonban keresztülhúzta sok pár régóta dédelgetett terveit. Hogyan élték meg ezt a helyzetet a jegyesek, hogyan a lelkészek? Mi történt azokkal a vállalkozókkal, akik számára a nyári esküvőszezon a legfontosabb időszak? Összeállításunkból kiderül, áldás- vagy átok-e ez a helyzet a házasságkötés szempontjából.

Szerző: Isó M. Emese és Szebenszki Noémi

Harmati Dóra és Stibrányi Márton – házasság előtt álló jegyespár

„Sok párhoz hasonlóan mi is elhalasztottuk az esküvőt. Az eredeti tervek szerint fél év alatt szerveztük volna meg, ami járvány nélkül is sok kapkodást jelentett volna. Amikor a járvány beütött, és már találkozni sem tudtunk, akkor döntöttünk úgy, hogy nem ilyen jegyességre szeretnénk visszaemlékezni, inkább várunk, és következő tavasszal tartjuk meg az esküvőt, így a második hullámot is remélhetőleg kikerüljük. Szerettünk volna időt adni magunknak, hogy lelkileg is rá tudjunk hangolódni a nagy eseményre. Az is szempont volt még, hogy a család idősebb tagjai is jelen tudjanak lenni a szertartáson. A nagypapám fog összeadni minket, máshogy el sem tudom képzelni. Bár nagyon jó egészségi állapotban van, de veszélyeztetett korosztályúnak számít, így ez is szerepet játszott abban, hogy elhalasztottuk az esküvőt. Ugyanakkor azt is szeretnénk, hogy a szűk családunk mindenképpen jelen legyen az esküvőnkön. A vírus segített átértékelni a helyzetet, jobban látjuk, hogy mi az, ami igazán számít. Kisebb lagzink lesz, szűkebb körben, és ha a járvány még ebbe is bele fog szólni, már azt sem bánjuk, a lényegen ez sem változtat.”

Luther sokáig várt a házassággal, 1525-ben, negyvenkét évesen vette feleségül Bora Katalint. A reformátor sok időt töltött távol otthonától, s a felesége és családja mellőzését nehezen viselő családfő leveleiben játékos ábrándozással próbált könnyíteni a várakozáson: „És arra gondoltam, milyen remek borom és söröm van otthon, ráadásul egy szép asszonyom, akarom mondani, uram. És jól tennéd, ha minél előbb átköltöztetnéd ide az egész borral teli pincémet, s egy flaskóval a sörödből, különben nem jövök vissza az új főzet előtt. Ezzel Istennek ajánlva fiókáinkkal és az egész háznéppel együtt, ámen!”

Hegedüs-Bödecs Mónika és Hegedüs Gábor – friss házaspár

„Mint minden menyasszony és vőlegény, mi is régóta készültünk az esküvőnkre, melyet már másfél éve elkezdtünk szervezni, azonban az idei év sok váratlan helyzetet is tartogatott számunkra. Senki nem gondolta volna, hogy egy vírus a feje tetejére tudja állítani a világot, és befolyásolni tudja az eseményeket. Július 11-én volt életünk egyik legszebb napja, azonban nem voltunk benne biztosak, hogy sikerül-e úgy, ahogy szerettük volna. Februárig minden szépen ment, elkezdtük osztogatni a meghívókat, azonban márciusban jöttek a korlátozások. Félbehagytuk a szervezést, majd áprilisban le is mondtuk a várva várt júliusi esküvőt. Május elején még úgy volt, hogy sajnos egy évre el kell halasztanunk, azonban május végén, egyik pillanatról a másikra hirtelen visszavonták az esküvőt érintő korlátozások nagy részét, ugyanakkor ott volt annak is a lehetősége, hogy ugyanilyen hirtelen minden szigorítást akár vissza is hozhatnak, s ez a bizonytalanság eleinte rosszabb volt, mint mikor egyértelműen beláttuk, hogy el kell halasztanunk. Azonban amikor egy csöppnyi reménysugarat láttunk rá, rögtön elkezdtük újraszervezni az esküvőnket, és  egy hónap alatt mindent elintéztünk.

Ez azonban egyedül nem ment volna. Amikor mindketten döntésképtelenek voltunk a tekintetben, hogy mitévők legyünk, halasszuk-e el, vagy maradhat minden az eredeti terv szerint, úgy éreztük, Isten mellénk állt, és a lehető legjobb döntést tudtuk meghozni. A jegygyűrűk megtalálása is áldás volt számunkra, hisz minden a  megfelelő időben érkezett meg hozzánk. Mindennap imádkoztunk azért, hogy a meghívottaink velünk tudjanak ünnepelni, hogy Isten áldásával teljes esküvőt tarthassunk, hisz szóba került az is, hogy idén csak a hivatalos polgári szertartást rendezzük meg, jövőre pedig az egyházit. Ezt a megoldást egyikőnk sem szerette volna, hisz nekünk nem a papír volt a lényeg, hanem hogy Isten áldása legyen az életünkön, és őelőtte tegyünk tanúságtételt arról, hogy összetartozunk. Napról napra pipáltuk ki az elvégzendő feladatokat, felgyorsultak az események, készültünk a jegyesoktatásra, tervezgettünk, és hálát adtunk azért, hogy végül sikerült megtartanunk az esküvőnket, és ezzel elkezdődhetett a közös életünk, hisz egész addig még a távolság is nehezítette a készülődést.

Visszagondolva rengeteg hálát érzünk azért, hogy megélhettük ezt a napot, hogy velünk voltak azok a személyek, akik végig támogattak minket, imádkoztak értünk, együtt lehettünk a családtagjainkkal, a barátainkkal, a kollégáinkkal, sőt még a gyülekezettel is. Az ökumenikus esküvőnket csodaként éltük meg mindketten, a polgári szertartás is gyönyörű volt, személyes, tele meglepetéssel, ahogy Isten áldásával a templomi eskütétel is. »Megtaláltam, akit lelkemből szeretek. Megragadtam, nem is engedem el…« (Énekek 3,4) Tudtuk mindketten, hogy Isten velünk lesz azon a napon, amelyet már régóta megálmodtunk. Természetesen a vírus idején aggódtunk, hogy minden rendben legyen, be tudjuk tartani a szabályokat, de nyugalom volt a lelkünkben. Megható pillanat volt, amikor az esperes asszony megfordított minket a templomban, s akkor láttuk csak igazán, hogy a templom tele van olyan emberekkel, akikre szinte nem is számítottunk. Ezek a csillogó tekintetek mind azt tükrözték, hogy ennek így kellett lennie, és hogy a legjobb döntést hoztuk azzal, hogy belevágtunk az esküvőnkbe, és a Jóisten vigyázott ránk. Hálásak vagyunk Isten kegyelméért, Jézus szeretetéért és a valóra vált esküvőnkért.”

Bence Imre – evangélikus lelkész

„Az esküvői szertartás mellett fontos megemlíteni az azt megelőző jegyesoktatást is, mely egyházközségünkben két mederben folyik. A házasulandókkal egyrészt hatszemközti személyes beszélgetésekkel, másrészt közösen, az úgynevezett Fészekrakó körben készülünk a házasságra és az esküvőre. Az ősz óta együtt készülő csoport márciusban találkozott utoljára. Néhány esküvőt áprilisra, néhányat májusra terveztek, s a Fészekrakó közösség tagjai egyre izgatottabbak voltak, hogy hogyan alakul a helyzet. Március 16-án azonban egyértelművé vált, hogy szinte mindegyik esküvőnél szükséges az újratervezés.

A párok különféle megoldásokat kerestek. Volt, aki – áprilisi időpontja lévén – új időpontot választott szeptemberre vagy októberre. Volt, aki egy évvel elhalasztotta az esküvőt, és olyan is, aki biztonsági megoldást keresett, és több időpontot jelölt ki a nyár végére és őszre. Mások megtartották a polgári házasságkötést, a templomi esküvőt és a lakodalmat pedig halasztották el. Az év első esküvőjét május 23-án tartottuk szűkebb családi körben. A házaspár gondolt azokra a rokonokra, barátokra is, akik nem lehettek jelen a szertartáson. Ők néhány órával később jó minőségű felvételről kísérhették nyomon az esküvő szertartását, s magát a lakodalmat később tartják majd meg. Mivel azonban a budapesti nyitás is megtörtént a tervezett időpontig, egy kicsit többen jöttek a templomunkba, és fegyelmezett távolságtartással ünnepelt a közel negyven családtag és barát. Akadt olyan pár is, aki egészen szűk körben ünnepelt, tíz-tizenkét családtaggal.

Számomra eskető lelkészként az volt a legizgalmasabb, hogy abban segítsem őket, hogy a radikális változás ne befolyásolja a párok tagjainak egymás iránti kapcsolatát. Látni lehetett, hogy a lelki beszélgetéseket folytatni kell, és az internet segítségével elsősorban az a téma lett hangsúlyossá ezekben a beszélgetésekben, hogy miként élhetik meg az egymás iránti feltétlen szeretetet a krízisek idején. A hatszemközti beszélgetéseket és a Fészekrakó kört is sikeresen folytattuk az internet segítségével. Bár látható, hogy a személyességet nem pótolja a virtuális tér, bizonyos könnyebbségek azért voltak ebben az időszakban és ezzel a technikával. Elsősorban az időpont megtalálása volt könnyebb, főleg azoknál, akik eleve otthoni munkán voltak. 

Ugyanakkor az a kérdés is hangsúlyossá vált, hogy miként lehet az esküvő abban a személyességben és meghittségben igazi ünnep, amelyet így lehetett megteremteni. Arra kellett sokkal hangsúlyosabban figyelnem, hogy az esküvői biznisz tolakodó és a külsőségeket túldimenzionáló kínálata helyett olyan lelki tartalmat nyújtsak az esküvőre készülőknek, amelyek igazi útravalóként kísérik el őket a házasságukban. Ez a cél értelemszerűen mindig is fontos a lelkészi szolgálatban, de ezekben a hetekben különös fogékonyságot éreztem rá a házasságra készülők részéről. Egyfajta belső reménnyel vágyódom arra, hogy a pandémiának lesz olyan hozadéka, amelyet örömmel üdvözölhetünk: az, hogy az esküvőknél (is) fontosabbá válik a lelki tartalom a csillogó, talmi és üzleti érdekből tolakodóvá lett külsőségek helyett.”