Kötőszó

Evangélikus közéleti blog

A fotós az oltárnál feküdt - Kínos egyházi esküvői pillanatok
Egy lelkésznő tanácsai

Mindent egy jó fotóért! – szól sokszor a szakmai mondat. De egyházi esküvőn is igaz ez az állítás? Volt olyan fotós, aki hasra vetette magát az oltárnál, vagy éppen nekidőlt a fiatal lelkésznőnek a megfelelő felvételért – meséli személyes tapasztalatait Pethő Judit lelkésznő. De gondoltunk-e már arra, hogy esik mindez a lelkésznek vagy az ifjú párnak? Ki a főszereplő egy ilyen szertartáson, és végül mi marad meg emlékként?

Szerző: Pethő Judit

kepjucuscikkehez.jpg

A következő történetet könnyebb lenne személyesen elmagyaráznom, de ez most nem lehetséges. Megpróbálom hát szavakkal szemléltetni.

Kezdő lelkész voltam. Ökumenikus szertartáson szolgáltunk ketten egy római katolikus pappal. Mivel az ő templomukban voltunk, így a liturgia java részét ő végezte. Amikor a prédikáció után megálltunk a pár előtt, és kezdetét vette a tényleges esketési rész, egyszer csak megjelent mellettem az esküvői fotós.  Készített pár képet a párról és a násznépről, majd közelebb lépett hozzám. Pontosabban félig belépett elém, és nekem dőlt a hátával. A furcsa szituációban azonban hiába vártam, hogy pár kattintással megelégszik a fotós. Ő maradt, szorosan hozzám simulva. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy huszonhat-huszonhét éves fiatal nő voltam, a fotós pedig egy nagyjából korombeli férfi. Meg is indult a sokatmondó somolygás a násznép részéről…

Ahogyan azon gondolkodtam, hogy hogyan lehet finoman a tudtára adni a fotósnak, hogy ne a lelkész legyen a fotóállvány, eljött az a pont, amikor újra én következtem a liturgiában. Engem azonban félig-meddig még mindig kitakart a fotós. Szóltam hát neki, hogy én következem. Felém fordította az arcát – miközben még mindig testközelben voltunk –, és mondta, hogy jó. Majd visszafordult. Erre hangosabban és határozottabban kellett jeleznem, hogy ehhez neki mozdulnia kell. Bocsánatot kért tőlem, és oldalra lépett. A násznép addigra már félhangosan nevetett. Mire valamennyire elkomolyodtak, elmondtam a rám eső részt, majd újra a plébános következett. Fotós „barátom” pedig a világ legtermészetesebb dolgaként elfoglalta helyét, ismét nekem dőlve. Ekkor újra nevetés tört ki a násznép részéről. A pár közelről szemlélte mindezt. Egy idő után azonban lefagyott a mosoly az arcukról. Rájöttek, hogy a fotós minden figyelmet elvont róluk, és önmagára irányította.

A vicces-kínos jelenet segített megértenem, hogy miért történhetett mindez. Mi, különböző felekezetű lelkészek és papok állunk a legjobb helyen. Szemben a párral. Ez tagadhatatlan. Minden bizonnyal ez zavarja azokat a fényképészeket is, akik más esküvőkön beállnak a pár és a köztem lévő másfél-két méteres helyre, vagy áldás közben dugják be közénk a kamerájukat. Méghozzá a legfontosabb pillanatok egyikében. Mindig azon gondolkodom utána, hogy mire való a zoom a fényképezőgépen. Miért kell belépni a személyes terünkbe ahhoz, hogy egy közeli kép készülhessen ilyenkor?

Mindannyian, akik esketünk, tudnánk stand-up-alkalmakat tartani arról, hogy mi minden történt meg már velünk. Idővel arra is rájöttem, hogy ennek két oka van. Az egyik az, hogy mennyire profi a fotós. Ismeri-e a szakma szabályait? Tudja-e, hogy a polgári és az egyházi esküvőn teljesen más szabályok uralkodnak, mint a kötetlen esküvői fotózáson, amelyen előtte voltak? Azt hiszem ezzel nem volt tisztában az a fényképész, aki az egyik lelkészkollégám lába mellett lefeküdt az oltár előtt. Jómagam a karzaton voltam magánemberként, innen láttam a szürreális helyzetet. A lelkész a liturgia végén szembefordult az oltárral, hogy kezdődik a záróimádság. A fotós pedig szó szerint lefeküdt a kollégám mellett, és onnan fényképezte a párt és a násznépet. Nos, ő valóban nem tudta azt, hogy ami a kötetlen fotózáson rendben van, az az esküvő alatt nincsen. Ezzel ugyanis több nehézséget is okozott. Egyfelől széttörte az éppen előtte átélt megható percek hangulatát, másfelől ő is magára irányította a figyelmet.

Ebből következik a másik ok, amiért időről időre tényleg stand-upba illő, komikus vagy szürreális helyzetekbe kerülünk. A fotós személyisége a kérdés. Máshogyan fogalmazva: ki a főszereplő egy esküvőn? Amikor ugyanis a fényképész vonja újra és újra magára a figyelmet, akkor ő a főszereplő. Hozzátartozóként ültem egyszer egy egyházi esküvőn, amikor a fotós úgy döntött, hogy a szószékről készít képeket. Először is laposkúszásban ment fel, amivel már eleve magára vonta a figyelmet az adott helyzetben. Utána pedig nem állt fel a fényképezéshez, hanem a következőt láttuk. Néha hirtelen, szinte ugorva felegyenesedett, készített egy képet, majd mint akinek öt másodperc múlva el kell tűnnie, hirtelen lebukott. Némi idő után hirtelen újra előtűnt, majd lebukott, és átment láthatatlanba. Hosszú perceken keresztül, sokszor megismételte ugyanezt a műveletet. Egy színpadon vagy filmben jól mutat az ilyen. Ezzel azonban az esküvőn ő lett a főszereplő. Bár bujkált, mégis az ellenkezőjét érte el vele. Feltűnőbb volt, mintha megállt volna egy-két percig fényképezni.

Ki tehát a főszereplő az esküvőn? Ha a fotós nem tudja a személyét háttérbe szorítani, akkor ő válik azzá. Hiába készít zseniális felvételeket, mégis keserédes lesz, amikor visszanézi majd a pár. Közben ugyanis eszükbe jutnak azok a rossz érzések vagy a násznép által elmesélt történetek, amikor a képért cserébe pont a lényegre nem lehetett figyelni. Ők nem figyelhettek egymásra. A hozzátartozóik pedig nem figyelhettek a menyasszonyra és a vőlegényre. Azt gondolom, hogy értékesebbek lesznek számukra azok a képek, amelyek bár kevésbé jó szemszögből készültek, de olyan érzéseket idéznek fel számukra, mint amikor senki sem zavarta meg őket.

Emlékszem azonban olyan fényképészre is, aki pozitívan lepett meg. Amikor az imádsághoz értünk, láttam a szemem sarkából, hogy leengedte a nyakába a fényképezőgépet, majd összekulcsolta a kezét, és láthatóan ő is imádkozott. Amikor pedig a Miatyánk imádsághoz értünk, hallhatóan mondta ő is velem együtt. Utána odamentem hozzá, és elmondta, hogy egyházi iskolába járt, és onnan hozza azt, hogy a liturgia bizonyos részei alatt nem érzi helyénvalónak, hogy felvételeket készítsen.

Egy másik emlékezetes, szívet melengető élményem pedig úgy kezdődött egy fotóssal, hogy odajött hozzám, amint megérkezett (ez már önmagában nagy dolog), és tisztelettudóan a következő kérdést tette fel: „Mit ne csináljak?” Elnevettem magamat, és azt mondtam, hogy aki ilyet kérdez, annak bármit szabad, mert magától is érzi a határokat. Láthatóan jól értette a nevetésemet is, és jólesett neki a válaszom. Az esküvő után odajött hozzám, hogy megkérdezze, rendben volt-e számomra az, ahogyan ő fényképezett. Úgy tette fel a kérdést, hogy abból egyértelmű volt számomra, hogy ő valószínűleg mindig megteszi ezt, mert a visszajelzésekből tud fejlődni. Elgondolkodtam, majd ezt mondtam neki: „Észre se vettem az esküvő alatt, hogy itt van.” Ő pedig valami ilyesmit mondott erre: „Ez a legnagyobb elismerés, amit eddig kaptam.” Mire megijedtem volna, hogy rosszul is hangozhatott a mondatom, már meg is nyugodtam. Ő megértette, hogy nem neki kell látszódnia. A képeit pedig láttam utána, és zseniálisan sikerültek.

Ki tehát a főszereplő egy esküvőn? Nem a fotós, ezt tudjuk. A menyasszony és a vőlegény, mondhatnánk. Azonban ez csak részben igaz. Egy egyházi esküvőn Isten az igazi főszereplő. Ő, aki a végtelen szeretetével megáldja azt a két embert, aki összeköti a színe előtt az életét. Mi, lelkészek és papok is csak eszközei vagyunk. Mi sem vagyunk főszereplők az esküvőn. Bár időről időre ugyanúgy elrontjuk ezt, mint egyes fényképészek.

Pál Feri atya szavai jutnak eszembe. Amikor a Semmelweis Egyetemet kezdtem, a legelső előadást ezekkel a szavakkal nyitotta: „Saját magatok személyisége a legfontosabb munkaeszközötök.” (A hit a szolgálat alapja, nem pedig az eszköze.) Majd megállt, és időt adott, hogy megértsük a mondat súlyát. Megfagyott a levegő a teremben. Körülbelül ötvenen ültünk ott, különböző felekezetű papok, lelkészek és hitoktatók. Némán valami olyasmi függött a levegőben, hogy „akkor nagy bajban vagyunk”. Azóta járom én is a rögös utat, hogy a személyiségem mi mindent befolyásol. Azt hiszem, az Önök hivatásában is, kedves fényképészek!

Köszönet mindegyiküknek, akikkel valaha együtt szolgálhattam egy esküvőn, és törekedtek arra, hogy profin végezzék a munkájukat! Köszönet minden emlékezetes pillanatért, amelyből valamilyen módon tanulhattam, hogy mennyire látszódik a személyiségünk! És köszönet mindegyiküknek, akik nem bántásnak, hanem segítő szándéknak érzik ezeket a sorokat! Áldást kívánok Önöknek!

Borítókép forrása: Boredpanda

A bejegyzés trackback címe:

https://kotoszo.blog.hu/api/trackback/id/tr7615976054

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

KötőSzó

Társadalom és egyház, kereszténység és közélet, Krisztus és a 21. század. A világ (nem csak) lutheránus szemmel. Kötőszó – rákérdez, következtet, összekapcsol.

Partnereink

277475082_307565714663340_7779758509309856492_n.png
evelet_trksz.png

ksz.png

Közösségünk a Facebookon

süti beállítások módosítása