Kötőszó

Száz év távlatából tekintünk vissza a magyar nemzet legnagyobb tragédiájára, és saját magunkra is. Mi változott bennünk ez idő alatt? Fel tudtuk dolgozni a gyászt, egyáltalán fel lehet-e? Homoki Pál evangélikus lelkész ragadott tollat, hogy leírja gondolatait.

Szerző: Homoki Pál

Karinthy Frigyes Levél kisfiamnak – Trianon emléknapjára című írásában így vall: „Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén – hozzád beszélve és mégis magamhoz – valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. […] És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” 

Közeledünk a századik évfordulóhoz. 1920. június 4-én délután 16:32 perckor, a trianoni békediktátum aláírásakor megszólaltak az ország harangjai, és elkezdett zokogni a nemzet. A harangok minden egyes kondulása ezt hirdette: „Vereség, gyász, nincs remény, vereség, gyász, nincs remény…” Magyarországot és minket, magyarokat nemzeti apátia terített le, melyből azóta sem tudtunk teljesen felállni, és nem, nem, soha nem lehet megmagyarázni egy édesanyának, hogy a három gyermekedből egy maradhat nálad, de a másik kettő holnaptól nem a tiéd. Velünk ez történt. Elkerült az ország kétharmada, és a húszmilliós nemzetből maradt hétmillió az új határokon belül. 

2020. június 4-én délután 16:30 perckor szerte Magyarországon ismét megszólalnak majd templomaink harangjai, Trianonra emlékezünk. Kinek-kinek vérmérséklete szerint fájdalmat, dühöt, elkeseredést, igazságtalanságot, közönyt, belenyugvást, reményt, feltámadást, bizakodást jelent majd a harangszó. Próbáljuk feldolgozni a traumát, melyet a nemzet testén száz éve ütött tátongó seb jelent. És mint mindig, ha valami baj ér minket, netán hibát vétünk, elkezdünk okolni valakit, legtöbbször valaki mást. Az Éden kertjében történt eset óta ismert emberi reakció ez. Mikor az Isten felelősségre vonja Ádámot, hogy miért evett a tiltott fa tiltott gyümölcséből, egyből Évára mutogat, hogy „az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem”, Éva pedig azonnal továbbtolja a felelősséget a kígyóra. 

Az elmúlt száz év alatt mi is nagyon sok mindenkire mutogattunk már. Komplett népcsoportokra: a románokra, a csehekre, a szerbekre, a zsidókra, a franciákra, a szlovákokra… Okoltunk árulónak bélyegzett politikusokat a határon belül és gonosz, igazságtalan, jellemtelen politikusokat a határokon túl. Okoltuk a saját értelmiségünket, hogy miért nem állt jobban a sarkára, okoltuk az uralkodó elitet kapzsiságáért, a hadseregünket, hogy miért oszlott fel, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá, pártokat, köröket, elképzelt vagy valós, titkos háttérszervezeteket, néha még magunkat is a korábbi erőszakos magyarosításért, és még a magyarok Istenét is, miért hagyta, hogy mindez megtörténjen velünk. De megtörtént. 

Mások lettünk-e azóta? Jelen helyzetben a terjedő koronavírus kitermelte a vele kapcsolatos híreket, rémhíreket és mémeket is a népi interneten, amely, látjuk, kíméletlenül őszinte, és sok esetben alkalmas arra, hogy tükröt tartson a társadalom elé. Egy szelet ebből a „nemzetközi járványkitekintő”.

Kép: Facebook

„Magyarok: Azon vitatkoznak, hogy erről most a kormány, az ellenzék, Trianon, a Don-kanyar, a holokauszt, Kádár, Gyurcsány, Soros, Orbán vagy Horthy tehet.” Ilyenek vagyunk. Közben eltelt száz év, négy emberöltő. A seb még mindig fáj, és az akkori győztesek mai ünneplése még fájdalmasabbá teszi ezt bennünk. Azóta aláíratták velünk a második világháborút lezáró békét. Megkötöttük a kilencvenes években aláírt alapszerződéseket a szomszédos országokkal, ahol vállaljuk a határok sérthetetlenségét. Mégis minden emberi érzelemmel, természetes zsigeri reakcióval és minden racionalitással ellentétes lenne, ha az anya lemondana egyetlen gyermekéről is: élete árán is harcol értük. A nemzet sem tehet másként, ha a háromból kettő gyermeke elkerült.

Ezért az anya kiáltsa, üvöltse ki magából végre, egy évszázadnyi hallgatás után: igen, ez nekem fáj! Nem fogjuk tudni feldolgozni sohasem azt, ami történt, ha nem beszélünk róla, ha nem adjuk ki magunkból. Tudjuk, diktatúrák, rendszerek, maga a történelem ránk kényszerítette nemcsak a vereséget, de még a hallgatást is.

A gyilkos leszúrja az áldozatot, de még azt is rákényszeríti, hogy ne nyöszörögjön, miközben fuldokol.

És mi hallgattunk is, de nem haltunk meg! A jelen korban, ennyi év eltelte után most itt az ideje, beszéljünk róla, és mondjuk ki végre, hogy nekünk fáj, ami történt. Borzasztóan fáj!

Majd száz év után talán itt az ideje az okolás és hibáztatás befejezésének is. Mert békességre és erőgyűjtésre van szükségünk. Ugyanis mi nemcsak a történelem által ránk kényszerített módon, frusztráltan hallgatunk, hibáztatunk, hanem még harcolunk is – legtöbbször egymással. Családban, munkahelyen, politikában, társadalomban, néha még az egyházban is. Harcolunk a határokon belül, így külső ellenségnek már nem is kell jönnie. Ez energiát visz el, fejlődni, gyarapodni, sokasodni pedig csak békében lehet. 

Békességre van szükségünk.

Krisztus békességére, a családok békességére, a társadalom békességére, az egyház és a gyülekezetek békességére, és arra, amit Karinthy tesz: elmondani a következő és következő generációknak: „Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni,” mire gondolj.