Kötőszó

Kétféle ember létezik. Az egyikük kíváncsisággal böngészi végig a postaládájában található hirdetéseket, a másikuk egyértelmű üzenetekkel jelzi a postások felé ezek fölöslegességét. 

Szerző: Boda Zsuzsa

Nemrégiben hétféle reklámújság volt a postaládánkba gyömöszölve, mintegy négykilónyi mennyiségben. Épp ráértem, így kíváncsiságból átlapoztam, hogy megnézzem, mi mindent nem fogok akciósan megvenni. Több ismerősöm viszont hétről hétre alig várja ezeket a különleges hírforrásokat. Tollal a kezükben gondosan áttanulmányozzák a kínálatot, bejelölik, hol mit szeretnének megvenni, majd elindulnak a bevásárló körútra.

Sokak számára azonban nincs annál idegesítőbb, mint amikor reklámújságokkal tömik tele a levélszekrényüket. Bosszantó is, ha a kéretlen, ingyenes szóróanyagok közé bekeverednek a fontos levelek, számlák, és emiatt halmozódik fel ki nem fizetett tartozás.

Többféle megoldás létezik a problémára. Van, aki leszereli a levélszekrényét, és postafiókot nyit, míg más inkább felszerel még egyet a nyomtatott reklámoknak. A minap egy köztes megoldást láttam: a falra szerelt szekrény nyílása alatt nagy betűkkel, két felkiáltójellel a végén, ékeskedett a felirat: „Ne dobj bele semmit!!” A nyomaték kedvéért pedig széles ragasztószalaggal le is volt ragasztva a nyílás. Biztosra ment a tulajdonos… 

Próbáltam elképzelni, mennyi bosszúsága lehetett már a levélszekrény gazdájának, ha ezt a drasztikus megoldást választotta. Vajon mi lehetett az utolsó csepp a pohárban? Reklámújság? Fizetési felszólítás? Netán gyorshajtási büntetés? Nem tudom, de biztos vagyok benne, hogy valami kellemetlen dologról volt szó. Az emberek ugyanis ritkán zárják ki az életükből a jó dolgokat.

Egy rég nem látott barátnőm legutóbbi találkozásunkkor mesélte, hogy egy reggel váratlan levelet vett ki a postaládájukból. Arról értesítették, hogy ő nyerte meg a macskaeledel-nyereményjáték fődíját, egy kétszemélyes, egyhetes utat Thaiföldre. Hitte is, meg nem is – inkább nem –, de amikor felhívta a megadott telefonszámot, megerősítették a levélben leírtakat. Azóta már haza is jöttek, persze tele élménnyel és sok gyönyörű fotóval. Milyen jó, hogy ő nem ragasztotta le a levélgyűjtő szekrényük nyílását! Pedig ők is biztosan rengeteg nemkívánatos reklámújságot kapnak, de a nyereményértesítő levelet is kézbe vehették. És milyen jó, hogy elhitték a benne leírt üzenetet, még ha hihetetlennek is tűnt első látásra.

Karácsony táján sokszor eszembe jut az előbb említett leragasztott postaláda. Sok ember úgy zárja le a fülét és szívét a szentesti üzenet elől, mint ennek a levélszekrénynek a tulajdonosa.

Több mint kétezer évvel ezelőtt azon a bizonyos éjszakán a pásztorok különleges értesítést kaptak: főnyeremény-tulajdonosok lettek. Igaz, az értesítő is rendhagyó volt, úgy is mondhatnánk, mennyei… A pásztorok pedig elhitték a nekik szóló üzenetet, majd azzal, hogy elmentek a betlehemi istállóba, „át is vették” a díjat.

Sok-sok kilométerrel arrébb is érkezett akkor egy értesítő. Ez sem volt szokványos, inkább csillag alakú. A napkeleti bölcseknek is dönteniük kellett: nemkívánatos „reklámújságnak tekintik”, és nem foglalkoznak vele, vagy elhiszik az üzenet tartalmát, és útra kelnek. Jól tudjuk, ők az utóbbit választották; csak azt sajnálom, hogy akkor még nem találták fel a fényképezőgépet… 

A mennyei örömüzenet-kézbesítő szolgálat az idei ünnepen is működik, és hozza a jó hírt: megszületett a Megváltó! Tőlünk függ, hogy szívünk levélszekrényét – képletesen szólva – leragasztva találja-e a hírnök, vagy örömmel átvesszük az üzenetet, és élünk minden áldásával.