Kötőszó

Vasárnap este van. Nyitott ajtó mellett állok a tükör előtt, és szárítom a hajamat. Közben egy bevásárlólistát véglegesítek a fejemben, emlékeztetem magam, hogy ki kell vasalnom egy ruhát másnapra, de nem tudom, hol a gőzölő. Ezért ezt a szálat függőben hagyva, gyorsan, telefonon, fél kézzel megválaszolok egy ímélt – tőmondatokban, a levelezőprogram által feldobott szavakkal, lélektelenül. Közben fél szemmel a kiskutyát figyelem, nehogy a nappali no-go zónája felé induljon, kicselezve az esti sétát. Miközben az az érzésem, hogy hatékony és összeszedett vagyok, úgy tíz perc után feltűnik: mindvégig háttal álltam a tükörnek. Mindegy, legyintek, az egyenes, hosszú haj így is, úgy is megszárad.

Szerző: Stifner-Kőháti Dorottya | Fotó: Balla Mária
Korunk jelensége a multitasking, magyarul több tevékenység egyidejű végzésének kísérlete. A netes szótár szerint a kifejezést a számítástechnikában operációs rendszerekre használják, melyek látszólag képesek egyszerre több programot, folyamatot futtatni. Ilyen lenne a modern, fontos, hatékony ember? – gondolkozom el. Dehogy! Inkább a külső-belső zaj folytán szétszórt, kiégett és fáradt, elgépiesedett teremtmény, akinek gyakorlatilag mindent újra, akkor már rendesen, koncentráltan el kell végeznie, mert először nem adta meg magának az odafigyelés „luxusát”. Átvitt értelemben minden ajtót nyitva tart – ahogy akkor, vasárnap este én –, mert attól tart: lemarad valamiről, kiesik a kontrollja alól a sok fontos dolog, amelyet uralnia kell. Csakhogy közben már nem ura, hanem rabja lesz a teendőinek, a megfelelési kényszernek, a rossz érzéseknek, hogy mi mindent nem sikerült elvégeznie. Erre születtünk?

Próbáljuk most becsukni ezt az ajtót, és nyissunk be egy másikon, amely mindannyiunk otthonában megtalálható. Nem, nem a lakásunkban, hanem abban az „otthonban”, amelyet Isten adott nekünk, hogy leéljük benne az életünket. Annál nagyobb lesz az élmény ereje, minél régebben jártunk ott! Csak egy szó van ráírva eligazításként: „Csend”, de ez a szó egy végtelenül gazdag és izgalmas utazás kezdete. Egy hátránya van csak: ami az ajtó mögött van, az nem fog erővel betolakodni az életünkbe, nem fog ránk törni. Nekünk kell megkeresnünk, aztán lenyomni a kilincset és belépni. Az egyházi év kiemelt időszakaiban (adventben vagy éppen most, böjtben, aztán a nagyhéten) talán többen keressük ezt az ajtót. Még jobb lenne, ha minden napunkba beleférne egy kis tiszta, irányba állító, szívet és lelket felüdítő elvonulás…

De mi történik a csendben? Van, aki azt mondja, semmi – ahhoz képest, amit a pörgésben jól-rosszul, de mégis megcsinálunk. És felesleges passzivitás, unalom, tétlenség, felesleges időtöltés, miközben annyi minden zajlik a világban.

Hogy mégis mi vagy ki vár a csend ajtaja mögött? Az Írás ihletett szerzői számtalan összefüggésben világítottak rá, hogy Isten és ember találkozásának áldott alkalmait hogyan élték át a csendben. A Zsoltárok könyve mintha csak korunk emberének adna szelíd figyelmeztetést, útbaigazítást: „Légy csendben, és várj az Úrra!” (37,7) „Csak Istennél csendesül el lelkem, tőle kapok segítséget/reménységet.” (62,2 és 62,6)

A Biblia embere ugyanúgy küzdött az emberi élet megannyi megpróbáltatásával, mint mi. Együtt lélegzett társadalmának, közösségének napi gondjaival, örömeivel, napjai tele voltak feladatokkal, küzdött betegségekkel, tudta, mi a háború… Döntéseket kellett hoznia, családot kellett eltartania, örült és csalódott, ünnepelt és gyászolt. Szüksége volt segítségre, gyógyításra, reménységre, vigasztalásra, erőre. Ugyanúgy, mint nekünk. Körülvette őt is a zaj – másfajta, kevésbé rafinált, mint a miénk –, de megtalálta, mi a megoldás: belépett a csend ajtaján, és várt. Pontosabban tudta, hogy várja ott őt Valaki. S megosztotta velünk tapasztalatát. Egyértelmű, hogy ez aktivitás, méghozzá a legtöbbet adó. Összekapcsolódás az Istennel, ha percekre is.

Jeremiás egyszerűen kijelenti: „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26) Megszentelt idő, amit egymással töltünk! S a csodálatos benne az, hogy „kilépve az ajtón”, továbbindulva is ott tudjuk őt, Atyánkat. Minden percben, órában velünk van, gondot viselve ránk.