Kötőszó

Az a fránya G-dúr, az szokta választás elé állítani a diákokat. Mindenki tudja ezt, aki gitározni tanul. Előtte kedves, barátságos és könnyen lefogható akkordokkal van dolgunk, amelyeken nincs mit vitatkozni. Magától értetődő és hamar elsajátítható mind. A tanulók szinte suhannak a leckével, mindenki úgy gondolja, hogy a tanár jól mutatja az utat, és igazából nincs komoly akadály előttük.

Szerző: Füller Tímea | Fotó: Unspalsh.com

Aztán egyszer csak jön ez a gonosz kis G-dúr. Szétfeszíti a megszokott kereteket. Addig alig használtuk a kisujjunkat, most komoly szerephez jut. El se nagyon éri az ember a gyakorlatlan ujjaival a gitár nyakának két szélét, felettébb kellemetlen pózban kell hozzá tartani a kezünket. Sokat kellene hozzá gyakorolni.
De hát ki akarna többet dolgozni, mint amennyit muszáj? Ehelyett egy kicsit keresgél az ember. És hamar bevillan a mentő ötlet: ha más ujjrenddel próbáljuk lefogni az adott húrokat, nem is lenne olyan nehéz ez az akkord. Lám, kész is! És – tadam! – már úgy is kezdi gyakorolni a gyanútlan diák. Lélekben vállon is veregeti magát. Micsoda találmány! Igazán remek ötlet!
A tanárnak már tényként mutatja be.
– Ugye, hogy így sokkal egyszerűbb? – mondja lelkesen. Oktatója nagyot sóhajt.
– Nem. Nem egyszerűbb. Ez zsákutca.
Tudja jól, sokaknak eszébe jutott már ez a másik ujjrend. Elméletben minden stimmel, csak a gyakorlat mutatja meg, hogy mi a baj vele. Először jó ötletnek tűnik, de innen nem lehet továbbmenni. Erről a kamufogásról, amelyet a diák – sok-sok elődjéhez hasonlóan – „feltalált”, képtelenség másik hangzatra váltani. Sajnos csak a nehezebb úton lehet valahová jutni.

Ilyenkor dől el a tanuló további sorsa. Ha nem hallgat az okos szóra, az a megrekedés biztos állomása lesz számára. Több akkordot már nem sajátít el, útjának vége. Ha azonban elfogadja az idősebb tanácsát, akkor sok-sok gyakorlással ki tudja javítani ezt a hibás fogást, és megtanulhatja a jót. Utána pedig kitárul előtte a zene nagy kapuja. Határ a csillagos ég. Haladhat, ameddig csak bír.

Az évek során sokszor belefutottam ebbe a problémába oktatóként. És emberként is, aki szerette volna kikerülni a nehezebb dolgokat. Volt, hogy egy kis csúsztatás – nem, ez még nem hazugság, hiszen apróság az egész – például jó megoldásnak tűnt. Aztán hatalmas munka volt kikeveredni belőle, és utólag már szívesen kihagytam volna az egészet. Vagy ha nem veszek tudomást egy problémáról, az még nem bűn, ugye? De a megrekedés egészen biztosan garantált.

Aztán ott vannak azok az esetek, amikor a magam kezébe veszem az irányítást. Nem igaz már, hogy mennyit kell várni az Úrra! Nem érek én erre rá! Majd megoldom, hisz úgy adja magát a dolog. A helyzet azonban az, hogy a következmények nagyon tudnak ilyenkor fájni. És tartósak is. Pedig haladni szeretnék. Egyre jobban megismerni az Urat. Vele járni a hétköznapjaimban is. Őróla beszélni az életemmel. Tőle várni mindent. Ő azonban más léptékben gondolkodik. A tervei tökéletesek, de nem mindig komfortosak számomra. Várjak rá? Megéri a nehezebben járható úton átküzdeni magam ővele? Mindenképpen.

Most, hogy a nyári feladatokra készülök, többet tudok gyakorolni a hangszereimen, és a kondícióm javításának nem minden pillanatát élvezem. Közben más területeken újra meg újra megkísértenek a könnyebb utak. Jó ilyenkor visszagondolnom arra a majd negyven évvel ezelőtti nyárra, amikor tanulni kezdtem a gitárakkordokat. Micsoda ajándék most mindaz, amit akkor megharcoltam! Ha kitartok az Isten adta úton, ugyanezt élhetem majd meg, amikor túl leszek egy-egy nehéz szakaszon.

Nem is olyan fránya ez a G-dúr. Mennyit mindent tanított nekem is!